Harmonikus gyerekkor
Azt szoktam mondani, hogy igazán ügyes voltam, amikor meg kellett választanom a szüleimet, mert a két legjobb embert választottam ki erre a célra. Apám erősen vallásos zsidó családból jött, ahol minden második év februárjában született egy Fahidi. Szabó volt a nagyapám, nagyon be kellett osztania a pénzt, amit annak a töméntelen sok gyereknek a felnevelésére kellett fordítania, úgyhogy meglehetősen szűkös körülmények között éltek. Ezzel szemben anyám olyan családból származott, ahol kevesebb gyerek született, és ahol az a szó, hogy pénz, el sem hangzott, mert annyira természetes volt, hogy mindenből jut bőségesen. Ilyen különbözőségek ellenére a szüleim úgy éltek egymással, hogy mi, gyerekek semmit nem vettünk észre abból, hogy ez harmonikus vagy éppenséggel nem annyira harmonikus egyesülés-e.
Légy jó mindhalálig
A legfontosabb értékek tiszteletére neveltek a szüleim és a tanáraim is. Légy becsületes, ne hazudj, ne csapj be senkit, légy jó mindenkihez, ne kövess el gonoszságot szándékosan. És ne gondold azt, hogy bármiben is különb vagy, mint mások. Minden ember egyforma. Ha ellátogatok Debrecenbe, mindig elmegyek abba az iskolába, ahova én is jártam, a húgom és az unokatestvérem is. És ott mind a hármunknak ugyanezt tanították, hogy ezeknél nincs fontosabb. És arra is megtanítottak, hogy legyünk nyitottak, találjuk meg mindenben, ami körbevesz bennünket, azt, ami megfog, ami érdekes, amiből okulhatunk. Ma már tudom, hogy semmit nem tanultam meg feleslegesen. Mindenre szükségem lett a hosszú életem során.
Sport magamért, másokért
A sport, a mozgás gyerekkoromtól alapvető volt az életemben. Fára másztam, úsztam, kosaraztam.
A csapatsport során megtanultam az alkalmazkodást. És aztán amikor gyerekeim, majd unokáim lettek, nagyon fontos volt számomra, hogy őket is rávegyem arra, hogy sokat mozogjanak, és figyeljenek arra, hogy erősek és jól fejlettek legyenek. Hiszem, hogy ennek köszönhetem, hogy túl tudtam élni Auschwitzot is.
Auschwitz: szerencse és hit?
Gyakran megkérdezik tőlem, miként élhettem túl a halálgyárat. Először is nem árt, ha az embernek van egy kis szerencséje is. Igen. Merthogy befolyásolni nem tudsz semmit. Nagyon nagy tényező a szerencse. Állítólag a hit is, hogy hiszem, túl leszek ezen, hogy ennek egyszer vége lesz, és nem adom fel. Már csak a többiekért sem. Akik ott sínylődnek velem, vagy otthon talán várnak rám. Ez kötelezettség. Aztán hazavánszorogtam Auschwitzból, és nem engedtek be a házamba. Na, azt nem tudtam feldolgozni azóta sem, pedig annak is már hetvennyolc éve.
Kinyílt a világ
A szocializmusban nagyon bezárva éreztem magam. Csak egy foglalkozást találtam, amivel legálisan ki lehetett menni az országból, a külkereskedelmet. Négy különböző útlevelem volt egyszerre, jöttem-mentem, jól kereskedtem. A rendszerváltáskor volt a legjobb dolgom, mert akkor nemcsak világot láttam, hanem sok pénzt is kerestem. Ezeknek az utazásoknak hála mindig tudtam, mi történik a világban. Most már régóta nem tudom, mi történik. És amikor rettenetes háború folyik a szomszédban, azt szinte személyes sértésnek veszem, mert amióta visszajöttem Auschwitzból, nem akarok mást, mint békességet, és arra tettem fel az életemet, hogy mindenhova elmegyek, ahova hívnak, még oda is, ahova nem hívnak, és mindenütt arról beszélek, hogy emberek, ébredjetek fel, és ne hagyjátok magatokat belerángatni abba, hogy gyűlölni kelljen egymást.
Fotó: Fotocentral
