A gyerekkorom nagy része úgy telt el, hogy nem is tudtam róla, hogy létezik gyereknap. Máig emlékszem a döbbenetre, amikor keresztszüleimnél töltöttem a május utolsó hétvégéjét, és az unokatestvéreimmel reggel egy halom édességet kaptunk. Először meg sem kérdeztem, mi ez a Kánaán, csak bölcsen elfogadtam a Csemege rágót (kemény volt, mint az üveggömb, de szorgalmas rágással le lehetett gyűrni), a nugát­ízű Kajla szeletet, és szórtam utána egy ­kis Limó port. 

Gyereknap? Nekem erről a szüleim miért­ nem szóltak? Ma már tökéletesen megértem az okokat. A vasárnapi rendezvények a cukorlökettől felpörgött kicsikkel, az újabb lehetőség, hogy valami kétperces ajándékot adhassunk nekik, nem teszik vonzóvá a napot, és őszintén, én is elbuktam párszor. Olyankor eszembe jutott, egyszerűbb lenne erről egy szót sem ejteni…

Viszont amikor a gyereknapot közös programként (mint ajándék) kezdtük kezelni, megváltozott minden. A gyerek örül, mi örülünk, nincs semmi gond ezzel a nappal. Megkérdeztünk néhány gyereket az ország minden tájáról, milyen ma Magyarországon fiatalnak lenni. Mit szeretnek, milyen terveik vannak? Öröm volt olvasni a válaszokat, okosan látják a világot, élvezik a gyereklétet, az biztos, hogy nem sietnek a felnövéssel. 

Ahogy egy tizenkét éves kislány mondta, „még minden álmod teljesülhet, a lehetőségeid végtelenek, akár naponta újragondolhatod, hogyan szeretnél élni”. Igazából egy dolgunk van, hogy ebben segítsük őket. Nem csak május utolsó hétvégéjén.