„Jól van? Lélegzik?” „Várjon, segítünk felállni… Nagyon megijesztett bennünket…” – Ezt a beszélgetést az utcán hallottam a minap, amikor a járdán elesett idős hölgyet támogattak fel a járókelők. „Lehetett volna nagyobb is a baj!” – szólalt meg egy férfi, és mindenkinek az elmúlt hetek szomorú hírei jutottak eszébe. Egy közismert művészért aggódott az egész ország, és a családok a saját környezetükben tették fel a kérdést: vajon mi lesz, ha a nagyszülő elesik otthon, és nem tud segítséget kérni? Szerkesztőségünkben is szóba került a dolog… „Mentőt kell hívni!” Persze, de ha valaki eszméletét veszti, vagy egyszerűen a másik szobában maradt a telefon, csak a csodában lehet bízni. Szegő András kollégám túl a hetedik X-en azt mondja, erről a témáról beszélnünk kell, mert mindenkit érint. Hiába használjuk a mesterséges intelligenciát, könnyítik meg robotok a gyártási folyamatokat, ha ugyanakkor tehetetlenek vagyunk a leghétköznapibb helyzetben. Tudjuk, hogy évek óta van már olyan segélyhívó készülék, amit a nyakában hordhat az idős ember, és azzal tud jelezni baj esetén. Az én nagymamámnak is volt ilyen, és a család rendre azért izgult, nehogy letegye a komódra, és ott felejtse… Szóval még­iscsak az volt a legbiztosabb, ha a szomszédasszony bekopogott hozzá reggelente, és megkérdezte, jól aludt-e. Később jött a szociális segítő, majd a család valamelyik tagja az ebéddel. Hosszú egy nap, az este pedig újabb veszélyeket rejt. Egy nyitva felejtett csap eláraszthatja az egész lépcsőházat vízzel, és amíg a nagyi békésen alszik, addig a tűzoltók szirénája veri fel a várost. A mi drága, kilencven feletti nagymamánk éjjelre a hallókészüléket tette le a komódra.

Stroke vagy infarktus esetén a percek is számítanak. Létezik már olyan okoseszköz, amely a távolból tudja követni az ember mozgását: kinyitotta-e a hűtőt, felkelt-e az ágyból, észlelni képes a pulzusszámot és azt is, hogy elesik-e az illető. A beérkező adatoktól függően riasztja a központ a családtagokat vagy a szakszemélyzetet. Arra biztatnak, hogy tanítsuk meg ezeknek az okoseszközöknek a használatát idős hozzátartozóinknak, és akkor nagy eséllyel biztonságban, önálló életet élhetnek. Én mégis azt mondom, mindenki érezze felelősnek magát a másikért, ha csak a szomszédjáról van is szó. Ahogy egy kisgyerekért aggódunk, ha egy pillanatra eltűnik a bevásárlóközpontban, ugyanúgy vigyázzunk az idősekre. Hiszen ugyanazon az úton járunk mindannyian. Ki az elején, ki a végén.