Műveit azok is örömmel fedezik fel, akik nem értik a modern festőket, mert amit csinál, az nemcsak szép, de befogadható is. Egyértelműek a jelek, minden az, ami, viszont az összes képen akad valami csavar. Szereti bevonni a saját világába a nézőket, számára a festészet olyan, mint egy színház, ő rendezi be a színpadot, épp csak függönyök nincsenek kétoldalt.
Több művésszel együtt egy hatalmas, régi gyárépületben bérel műtermet. Úgy dolgozik, ahogy az emberek fejében él a festő: áll az óriási vászon előtt egy hatalmas palettával, különböző méretű ecseteket használ, és bizonyos színeket, festékeket maga kever. A reneszánsz korhoz képest nagy különbség, hogy van egy hatalmas tévéképernyője is, erre vetíti ki a referenciafotót. Egy festményhez hetven-nyolcvan fényképet használ, így olyan, mintha ott lenne a modell.
– Ez az egyelőre félkész festmény a gyerekkoromról szól – mondja, majd a kompozíció közepén lévő kislányra mutat. – Mindig azt hittem, hogy királylány vagyok, a képzeletemben fehér selyemruhám volt, virágokkal. Gyerekként nagyon sokat játszottam a földön, rengeteget képzelődtem, teljes világokat építettem föl magamban, ezért vannak a padlón ezek az egzotikus jelenetek. Eljátszottam azt, amit most csinálok, hogy rajzolok, festek, és abból lesznek nagyobb dolgok. Nagyon hittem a szörnyekben is, az ágyam alatt laktak, és tudtam, hogy addig kell kimennem a mosdóba, amíg a szüleim ébren vannak, éjszaka nem mozdulhatok, mert a szörny elkap. Ezért van a három sárkány és a három bagoly a képen, ők az éjszaka lényei. A balerinák nagymamám zenélő dobozai, amelyek nagyon kedves emlékek számomra. A szüleim hallássérültek voltak, így egy csendes házban nőttem fel, nálunk nem volt zene, se hangszer, rádió. Amikor lett tévé, azt is hang nélkül nézték, éppen ezért a nagymamámnál minden zenét sugárzó eszköznek örültem.
Vidám kis polihisztor
Gyerekként az égvilágon minden érdekelte, a rajzolás és festés különösen, de fel sem merült, hogy művészeti pályát válasszon, teljesen egyértelmű volt, hogy orvosnak tanul. Amikor az okokról kérdezem, azt feleli, azért, mert 1945-ben nem volt penicillin.
– Apukám gyerekként agyhártyagyulladást kapott, és mivel a második világháború után nem volt Magyarországon antibiotikum, visszamaradt nála a halláskárosodás. Orvostól orvosig vitték, de senki nem tudott rajta segíteni. A nagymamámnak meggyőződése lett, hogy az orvosok istenek, és mivel apukám nem lehetett az, én voltam a következő, akivel próbálkoztak. Biológia–kémia tagozatra mentem gimnáziumba, ami szinte előkészítőként működött Szegeden, a mi osztályunkból több mint húsz orvos lett. Egyáltalán nem éreztem ezt nyomásnak, mert mindig érdekelt a biológia. Falun laktunk, természetes volt, hogy disznót meg csirkét vágunk, sokat boncoltam békát, nyulat, hazavittem a fejetlen siklót, betettem a hűtőbe, anyukám megtalálta, és sikoltozva kihajította. Akkoriban minden sokkal valóságosabbnak tűnt, volt bogárgyűjteményem, szekrénnyi szakirodalmat gyűjtöttem lepkékről, mindig könyvet kértem ajándékba. Ránézésre inkább természetbúvár voltam, de le is rajzoltam az állatokat.
Az egyetemen már úgy hívták, hogy „a szülészművész”, így szerepel az évkönyvben is. Azért is lett nőgyógyász, mert az manuális szakma, és tudta, hogy a kezével akar dolgozni. Szegedről került a fővárosba, az I. számú Női Klinikán kezdett dolgozni, ahol negyven orvosból ketten voltak nők, nem volt női öltöző a műtéteknél, mert alapvetésnek számított, hogy a szülész férfi. Akkoriban a kórházban sok helyiség úgy nézett ki, ahogy Semmelweis Ignác felépítette. A tornaterem-méretű kórtermekben még a kilencvenes években is körben álltak az ágyak, középen a nővérpult, és ha meg kellett valakit vizsgálni, akkor gurulós spanyolfalat húztak köré. A nappali műszaknak négykor volt vége, utána ment rajzolni, festeni. Akkor még tudta a kettőt egymás mellett csinálni, de amikor anya lett, belátta, hogy nem lehet egyszerre szülész és festő is. Fokozatos volt az átmenet; miután megszülte az első lányukat, a férje Amerikában kapott állást, és Anikó New Yorkban kezdett el festőiskolába járni. Nappali tagozatra járt két művészeti intézménybe is. Amikor hazajöttek, megszületett a kisebbik lányuk, őt pedig nem sokkal később felvették a Képzőművészeti Egyetem festő szakára. Járt pár magániskolába is, és körülbelül három éve dolgozik „teljes állásban” festőként.
Képzeletbeli realizmus
A műterme akár egy kelléktár, vannak itt lufik, drapériák, kerevet, egy kitömött, puha, mozgatható próbababa, amire Anikó maga varrta fel a melltartót. A legfrissebb képéhez a virágokat, lufikat, függönyt külön-külön befotózta, baglyot nem tudott szerezni, így arról keresett fényképet. Mindent aprólékosan, pontosan fest meg, mégsem egyszerűen másol. Ezt a stílust úgy nevezik, „imaginary realism”, vagyis képzeletbeli világokat fest realistán, a valóságnak megfeleltethetők az elemek. Nem álomszerű mindaz, amit megjelenít, hanem kézzelfogható, de furcsa összefüggésben vannak a figurák, így áll össze a történet.
Ahogy a régi munkáiról készült képeket, katalógusokat nézegetjük, észreveszi, hogy elfelejtette meginni a kávéját. Mindig így jár, annyira elmerül a munkában, hogy neki csak hideg kávé jut. Miközben fest, napi nyolc órában művelődik; politikai elemzéseket, pszichológiai és közéleti témájú beszélgetéseket hallgat, de jöhet a standup, és néha hangoskönyv is. Az, hogy mennyi időbe telik megfesteni egy képet, nemcsak a méreten, hanem a részleteken, a figurák mennyiségén is múlik. A gyerekkoráról szóló festményen rengeteg minden van, így már január óta dolgozik vele. A nap végén lefényképezi, hol tart épp, ezt néha az Instagram-oldalán is megosztja.
Amikor elkészül, eladja a képet. Fel nem foghatom, hogy lehet megválni egy ennyire személyes alkotástól, de neki nem jelent gondot, azt mondja, megmarad a professzionális fotó róla, és mire befejezi, már egyébként is ott motoszkál az agyában a következő ötlet. Megmutatja a füzetében a kidolgozott vázlatot, ezen szerepel a szűz, Szent György, a sárkány és két macska is. Mindig van filozófiai mondanivalója a képeinek, és nagyon szereti a térbeli játékot, hogy van egy mikrokozmosz a nagy kozmoszban, egy tér a térben. Gyerekkorától fogva képekben gondolkodik, ráadásul színesben álmodik, a festményeit is gyakran megálmodja; felkel, és ott van a lelki szemei előtt, hogy mit kell lefestenie. Jelenleg Regensburgban van kiállítása, aztán Karlsruhéba utazik a művészeti vásárra. Németországban kicsit drágábban kelnek el a festményei, ott a gyűjtőknek nem okoz gondot tizenötezer eurót kifizetni egy képért. Bár a kiállítások és pályázatok neki nem a célt jelentik, egy képzőművész pályafutását és értékelését befolyásolják. Nagy öröm számára, hogy idén bejutott a New York-i székhelyű Art Renewal Center nemzetközi szalonjának döntőjébe, illetve hogy elnyerte a brit Visual Artists Association idei ösztöndíját.
A cseresznye a habon
Anikó lányai mindketten jól rajzolnak, pedig soha nem erőltetett rájuk semmit. A nagyobbik divattervezőnek tanul Milánóban, a kisebbik még gimnazista, remekül fest, úgy tűnik, valamilyen kreatív szakmát fog űzni. Anikó élete azonban bizonyíték arra, hogy a pályaválasztás nem dől el kamaszkorban. Régen a festés volt a hobbija, most az orvostudomány; a mai napig olvas tudományos cikkeket, követi az egészséges életmóddal kapcsolatos híreket, felfedezéseket. A festés a munkája lett, ami azt jelenti, hogy a feladatai közé tartozik a katalógusok összeállítása, a könyvelés, a pályázatírás, a lakkozás, képkeretezés. Az orvoslással töltött időszakra nem úgy gondol, hogy azok kidobott évek voltak, meggyőződése, hogy egész másképp teszi a dolgát festőként azért, mert volt előtte egy civil élete.
– Művésznek lenni két dolgot jelent. Az egyik, hogy tudom az ábécét, az eszköztárat, amivel dolgozom, képes vagyok megfesteni egy lufit, egy elefántot, bármit. Képzőművészeti csodagyerek nincs, senki nem tud ötévesen fantasztikus olajfestményt festeni, ezt meg kell tanulni, iskolába kell járni. De az, hogy mit kezdek a tudással, azt nem lehet megtanítani. Számít, hogy mit hozok magammal, milyen a családom, az életem, milyen természetű ember vagyok, milyen élettapasztalatom van a világról. Én a folyamatot szeretem, magát a festést. Aki azért alkot, hogy kiállítása legyen, vagy cikkek jelenjenek meg róla, az ne menjen festőnek. A kiállítás nem is hab a tortán, hanem a cseresznye a hab tetején. Nekem a torta az, hogy ami a fejemben van, azt, mint egy projektor, ki tudom vetíteni, hogy te is lásd. Minden képnél izgatott vagyok, vajon olyan lesz-e, amilyennek a fejemben láttam.
(Fotó: Bíró Dávid)
