A fotózás aztán simán és gyorsan lezajlik. Nemcsak azért, mert nincs sminkes és külön fodrász. Hanem mert a dupla Aréna-koncertre készülő Presser – úgy tűnik – nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni szeretné a maga és a vele együttműködők dolgát.

Jó, hogy készült most önről új fotó. A könyve borítóján és az előző Nők Lapja-interjúban is egy korábbi képe szerepelt: amin lefújták az arcát fehér habbevonattal. Olyan volt, akár egy szobor, vagy mint egy álarc. 

Szoborszerű biztos, hogy nem volt – mi sem áll távolabb tőlem. És álarcnak sem mondanám. Inkább a dolog humora fogott meg. Az a fajta spontaneitás, hogy mikor már késznek tűnt a fotózás, és már nagy volt a haverság, valaki a csapatból azt kérdezte, hogy a stáb kedvéért, egy kép erejéig lefújhatnának-e­­ ezzel a spray-vel. Helyes volt a társaság, és ettől nekem olyan jókedvem kerekedett, hogy azonnal belementem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is nyilvánosságra kerül.

Úgy képzelem, többnyire inkább nagy tisztelettel közelítik meg, nem pedig játékossággal. Valahogy úgy: hú, itt a Pici bácsi…

Nagyon régen vagyok már a szakmában. A zenei tevékenységem nagy része a spontaneitásról szól: a zenélés és zeneszerzés kilencven százaléka valójában egyfajta improvizáció; vagy megtörténik a következő másodpercben, vagy semmivé foszlik.

Min múlik, hogy megtörténik-e?

A véletlenen. A szerencsén. A Jóisten hangulatán vagy a csillagok állásán. Nem tudom, és szerintem senki nem tudja. Aki azt mondja, hogy tudja, az kicsit hazudik – aki még el is magyarázza, az már csibész.

Van rossz koncert is? Még akkor is, ha ezer éve zenél valaki?

Van. Egyszerűen nem úgy sikerül, ahogy kellene. Sokféle módon lehet egy koncert rossz, lehet, hogy csak én hallom annak, lehet, hogy egy másik muzsikus, eközben a közönség szereti az előadást. De valamiért mégsem elég jó. Előfordul, hogy a művész nincs formában aznap. És ez még azokra is érvényes, akik amolyan reproduktív koncertet játszanak. Akik gépi pontossággal ugyanúgy éneklik a dalaikat harminc éve, aztán mégis hol jó, hol nem.

A közönségen is múlik?

Nagyon is. A közönségtől tudunk jól lenni, jók lenni. Az a legizgalmasabb, amikor egyedül játszom, egy szál zongorával – tehát „rád vettek jegyet”, téged akarnak látni –, aztán mégis nehezen oldódik az eleje egy koncertnek. Ilyenkor nagyon kell küzdeni. Amikor kilépsz a színpadra, már érzed is, hogy küzdős lesz-e az eleje, vagy éppen lubickolni fogsz a szeretetben.

Nemrég született egy klip. A Road Movie-sorozat zárásaként a Miénk itt a tér című számot adják elő sok fiatal zenésszel közösen. Látszott, mennyire odavannak önért  – és ön is értük. 

Valószínűleg létezik egy sohasem kibontakozott pedagógusi vénám. Ilyenkor ez rögtön elkezd lüktetni bennem. A színházban is nagyon szeretek fiatal színészekkel tanulni, dolgozni. Most éppen a Pinokkión dolgozunk: hat-hét egyetemista van – nagyképűen fogalmazva – a kezem között, és úgy érzem, kölcsönösen élvezzük ezt a melót. A tanítás hivatalosan kimaradt az életemből – miközben mindvégig azt csináltam. Rengeteget kapok ettől. Egyfajta zenei-lelki felfrissülést… Néhány órányi közös munka után úgy érzem, feldobottabb vagyok, mint amikor elkezdtem.

Ki érdekli jobban? Ők vagy a saját generációja?

Az, hogy a saját generációm mi újat csinál, az természetesen érdekel. Az nem, hogy valaki eljátssza-e a negyvenéves dalát úgy, ahogy annak idején játszotta. Abban nekem nincs semmi érdekes, és semmi kedvem azt csinálni. Szerintem a nosztalgia nem visz előre. A nosztalgiát kihasználni és meglovagolni hasznos, de kínos. Az LGT-vel egy pár hete megjelent lemez dalait már egészen másképp játszottuk a színpadon. A közönség ezt megszokta. Imádta, hogy az LGT kirázza a zsákból az utolsó hangig s aztán újra összerakja a dalt. A fiatalokra visszatérve: egy érett korú zenész számára hízelgő, ha a fiatalok kíváncsiak rá, a zenéire. Ha ismerik a régi-új munkáit – netán tudják, használják a régi dalait. Ilyenkor azt gondolom, ez egyfajta visszaigazolás, hogy rendes munkát végeztem. 

Amikor jön egy hosszú hajú, fiatal, vékony fickó – vagy lány – azzal, hogy zenekart akar csinálni, mit mond neki? Miért lesz az jó neki?

Nagyon nehéz azt mondani, hogy ez jó lesz neked, öreg, vágjál bele. De ha bátor és kíváncsi vagy, vevő az élet minden ízére, akkor csináld. A zenekari létben jó sok olyan összetevő van, ami nem kerül a közönség elé. Nem tudja, milyen az együttélés egy zenekarral. Nem tudja, milyen egy próba. Hogy milyen távol lenni ötven napig az otthonunktól. Az összezártság nagy próbatétel, mert nem vagyunk egyformák – és egyformán türelmesek. Még akkor sem, ha tudjuk: egymást választottuk. Somló Tomi volt az egyik legjobb barátom, és ez a barátság majdnem ötven évig, az LGT utolsó percéig­ tartott. De szinte mindennap vitatkoztunk. Teljesen mindegy, mi volt a téma: munka, zenei kérdés vagy ízlésbeli különbözőség. Kilencven százalékban azonos volt a zenei ízlésünk, de a maradék tíz százalékról remekül el tudtunk vitázgatni. Ám ami a legfontosabb: tízből ­kilencszer vitának fogtuk fel, és csak egyszer veszekedésnek. Igaz, az általában jól sikerült…  Így vagyunk ­összerakva.

Hogyan oldják a feszültséget?

A koncertek kisebb, alig látható rezdüléseken múlnak: Hogy mész föl a színpadra? Előtte hátba vágott-e, netán megölelt a kollégád, és azt mondta: „Na gyerünk”? Ebben benne van a lökés és a biztatás. Van olyan is, aki azt mondja: „Ajjaj, menjünk már, essünk túl rajta.” Ilyen zenésszel nem szeretnék együtt játszani.

Tudjuk, hogy a rock and roll nem egy tánc. Nem egy életforma. De akkor micsoda? Meg tudta fejteni menet közben?

A rock and roll biztosan nem egy életforma; egy túrót az. Mick Jaggernél és Keith Richardsnál nagyobb rock and rollt nem csinált és nem élt át senki – de már kastélyokban laknak. A vasfüggönyön innen is éltünk „rock and roll életet”, de az nagyon más volt. Különleges, sőt bizonyos értelemben még kiváltságos momentumai is adódtak, de a mi világunk nagyon „keleti rock and roll” volt. Persze biztos, hogy zenélni jobb, mint elvégezni rengeteg másféle munkát, mert a zenélésben még a leghülyébb zenész is találhat örömöt. De ha egy zenész akár a próbán, akár a bulin nem teszi oda magát, akkor pont azt nem tudja, ami a zene lényege: hogy jól zenélni mennyivel jobb, mint csak eljátszani valamit, miközben nem is örülsz belül. Szívvel játszani sokkal jobb érzés.

Hogyan töltődik?

Éjszakai ember vagyok, úgyhogy éjjel zongorázom, éjjel olvasok, és hagyom, hogy magukkal sodorjanak a különböző digitális csatornák. Például mit csinál a You­Tube? Megfigyel, és folyamatosan felkínál valamit az algoritmus. Ha hallgatok valamit, arra ajánl tizenkét másik dalt, ami szerinte érdekelhet. Hogy aztán melyiket választom, az már ízlés – és főleg véletlen – kérdése. Belehallgatok, és ha nem tetszik, továbblépek. Mindez pedig egyre messzebbre visz. 

Van olyan gomb, amit ha megnyomnak önön, elindul az alkotói folyamat?

Biztosan van, csak sajnos nem tudom, hol. Ezerféle dolog indíthat el egy dal felé. Becsületes zeneszerző nem tud ilyet elmagyarázni.

Nincs bevált kreatív módszere?

Nincs, de az nem baj. Ha lenne, gondolom, nem volna annyira izgalmas dalokat írni, szöszölni velük. Az inspiráció meglepően sok helyről érkezhet.

Nő gyakran ihlette meg?

Hát ez meg milyen kérdés…? És mennyiszer! Nem vezetek táblázatokat, de jó sok szerelmes dalt írtam. Mind valódi kitárulkozás – vagy éppen üzenet, vagy valami játék. De dalokat megmagyarázni nem jó. Érdemes résen lenni, hátha a múzsa épp arra jár, és akkor el lehet kapni, amíg ott van. 

Ötven éve dolgozik a Vígszínházban, a hetvenötöt pedig már betölti majd az őszi, arénás nagykoncert előtt. Hogy áll ezekhez a számokhoz?

Hát… sehogy. Vagy nem túl jól… Végül is ezek csak számok. Amikor hetvenöt éves vagy, nem úgy tervezel, mint amikor harmincöt. Egy hetvenöt éves korodban adott koncertnél arra is van némi esélyed, hogy az lesz az utolsó. Jó, nyilván nem erre kell készülni, hanem hogy adj egy olyan koncertet, amilyet még soha. S ha ez sikerül, akkor nem számítanak a számok. Ha meg nem, akkor nem segítenek. Egy jó próba, a jó zenélés sok mindenért kárpótol. Olyankor minden jó, az ad­renalinszint az égben. Vannak pillanatok, mikor a közelben hallani véled a pótolhatatlan társakat, akik már nincsenek velünk. De nem szabad megpróbálni helyettesíteni, utánozni őket. Egy jó dalban számtalan variáció bujkál. Azokat kell előhívni. Pokoli meló felkészülni egy Aréna-koncertre, megpróbálni abból a rengeteg felgyülemlett anyagból valami olyat gyúrni, ami az embereknek örömöt okoz, mégis ez az egészben a legjobb.

Miért kell annyit próbálnia?

Mert szeretek. Kis híján annyira szeretem, mint a koncertezést. Én a próbákon élek igazán, ott sok a váratlan fordulat, lehet kísérletezni, kidobni egy dalt, kitalálni egy másikat. Ebben is van egy kis tanárkodási lehetőség. A koncerteken meg kell próbálni észnél lenni, hogy mindent megkapjon a közönség, ami készen van. Ez nagyon másfajta koncentráció. Ezért lesz nyilvános a főpróba is, ahol könnyen megtörténhet, hogy ha hibázunk, megállunk, javítunk, ismételünk. Hadd lássa, aki kíváncsi, nem gond. Az Aréna nézőterének közepén lesz a színpad, hogy közelebb érezhessük magunkhoz a közönséget. Mindenki látni fogja az eszközeinket, a „rejtett dolgokat”, vagy hogy egy papírpohárban víz van a zongora lábánál. Hogy hol vannak a súgógépek. Minden titkot látni lehet. És mindent megteszünk majd, hogy rendes munkát mutassunk a nézőinknek.

(Fotó: Zsólyomi Norbert)