Persze ez a fűző már nem az a fűző, amellyel ükanyáink sanyargatták a testüket, hogy aztán igazi darázsderékkal kápráztathassák el udvarlóikat. Inkább jelképes visszatérés ez, főhajtás nemünk előtt, amely hosszú évszázadokon át a divat rabságában képes volt engedelmesen viselni e hol halcsontokkal, hol rugalmas acélmerevítőkkel készülő monstrumokat. Divattörténészek szerint azonban nem a női hiúság volt a fűzőviselés legfőbb szövetségese. Része volt ebben a férfiaknak is, akik minél gyengébbeknek, törékenyebbnek akarták láttatni női hozzátartozóikat, hiszen ezzel jogot formálhattak a családfői posztra. Az már csak hab a tortán, hogy fűzőt a „dandyk”, a küllemükre kényesen ügyelő férfiak is hordtak: igen előnyösen lehetett vele elrejteni a kelleténél jobban domborodó pocakot.
Érdekes, de nem véletlen egybeesés: nemrég mutatták be a mozikban a Fűző című filmet, amely a maga idejében híres szépség, Erzsébet osztrák császárnéról, vagyis a „mi” Sisinkről szól. A film cselekménye idején a császárné negyvenéves, ebben a korban a nők már nem számítottak fiatalnak: szívszorító jelenetben látjuk, ahogy Erzsébet minden centiméterért megszenved az 1870-es években még javában dúló fűzőviselés oltárán. Biztos adatunk nincs, állítólag a rekorder egy Marie Antoinette udvarában élő arisztokrata hölgy volt, akinek befűzött derekát egy nemes úr két kézzel át tudta fogni, azaz a hölgy dereka körülbelül harmincöt, maximum negyven centiméteres lehetett. A divattörténelem feljegyezte egy Polaire névre hallgató francia énekesnő és modell nevét is, aki állítólag harminchárom centisre tudta befűzni magát. Legalábbis erről mesél Valerie Steele divattörténész A fűző története című könyvében, amelyben felveti: a közvélekedéssel ellentétben még az is lehet, hogy sok nő, ha nem is imádta, de boldogan elviselte a fizikai kínzással felérő gyötrelmet, mert ez lehetőséget adott arra, hogy szexuális vonzerejét társadalmilag elfogadott módon juttassa érvényre. A fűző funkciója ugyanis nemcsak a derék karcsúbbá tétele és a mellek megemelése volt, hanem segített abban is, hogy viselőjének társadalmi hovatartozása első pillantásra nyilvánvaló legyen. A darázsderék, a felpolcolt kebel azt üzente a környezetének: viselője az elithez tartozik. E jómódú réteg nőtagjainak nem kellett dolgozniuk (fűzőben nyilvánvalóan nem is nagyon tudtak volna), ehelyett a reprezentáció volt a feladatuk: kecsesen, egyenes háttal ülni, táncolni, kártyázni, lovagolni, a gyerekeket és a szolgákat egzecíroztatni, azaz ily módon tökéletes és engedelmes feleségnek lenni.
Fűzőaffér hölgykörökben
Aligha meglepő hát, hogy a fűző a királyi udvarokban lett igazán népszerű a 14–16. század környékén; fénykora a 18. századra esik, lassú hanyatlása már a 19. században megkezdődik, hogy az első világháború után a legnagyobb társadalmi vitákat kiváltó ruhadarabbá váljon. Az első fűző Valerie Steele szerint a krétai, minószi kultúrában jelenhetett meg: az úgynevezett kígyóistennő viselhette, akinek melle a karcsú derék felett fedetlenül buggyant ki az agyondíszített ruhából. Fűzőről aztán legközelebb a 14. századi spanyol királyi udvarban hallunk újra, előtte a társadalmi elvárás szerint földig érő, bő ruhákkal igyekeztek eltakarni a nők vágyat ébresztő sziluettjét. A nehéz, fémből vagy fából készült, páncélra emlékeztető készítmény a hihetetlenül szigorú spanyol etikett követelményének megfelelően még teljesen lelapította a mellet. A kebelbarátok Medici Katalin 16. századi udvarában sokkal jobban érezhették magukat, az uralkodó környezetében mély dekoltázsok örvendeztették meg a lovagi tornák férfi hőseit. 1789-ben a francia forradalom megszakította a hagyományt, a terror idején nem volt tanácsos magas rangot sejtető öltözékekben mutatkozni. A 19. század kezdetén pedig már Napóleon első hitvese, Joséphine császárné diktálta a módit, és bár a világhódító császár „a természet elleni szörnyű véteknek” tartotta a fűzőviselést, divatütközetekben nem győzhetett. Szerencsére ekkoriban lépett színre az empire stílus, ami egyet jelentett a mell alatt szabott, a test természetes vonalát többé-kevésbé láttatni engedő ruhák divatjával. Jane Austin hősnői: Emma vagy a Bennet lányok is ilyen öltözékben sétálgattak és álmodoztak a nyugodt életű vidéki kúriákban, pedig Anglia éppen harcban állt Franciaországgal: az empire stílus azonban mindkét országban győzött. A szó szoros értelmében vett fellélegzés azonban nem sokáig tartott, az 1837-ben trónra lépő Viktória királynő uralkodásának idején megint csak szigorodott az etikett. Tegyük hozzá azt is, hogy ugyanakkor az ipari forradalom technikai újításainak köszönhetően a fűzőkészítés is egyszerűsödött, és könnyebbé-olcsóbbá vált a fűzőhöz jutás.
Itt a fardagály!
Ha nem lehet tovább szűkíteni a derekat, szélesítsük meg a csípőt: valószínűleg ez az optikailag helyes érvelés hozta el a krinolinok divatját. A korábbi „homokóravonal” után a kor módijának meghatározója az S vonal lett, amely egyet jelentett a hihetetlenül karcsúra fűzött derék mellett a hangsúlyos hátsóval és a felpolcolt, dús keblekkel. A hangsúlyos hátsót az úgynevezett turnűrrel érték el, ami azt jelentette, hogy a fűzőre a fenék fölé még további anyagtömeget pakoltak: a korabeli vicc szerint még egy teáskanna is megállt volna rajtuk. A nyelvújítás lázában élő magyarok új szót is találtak a jelenségre: fardagálynak nevezték a turnűrrel mesterségesen megnövelt popó divatját. Tiszteletet érdemelnek azonban az orvosok, akik már ekkor harcban álltak a fűzővel: akadt olyan tanulmány, amely több mint negyven különböző betegséget tulajdonított a fűzőviselésnek, a gyakori ájulásoktól kezdve a légzőszervi megbetegedéseken át a gyomor- és bélbántalmakig és nőgyógyászati problémákig.
A „divatkirály” színre lép
Az első világháború aztán mindent megváltoztatott: a fronton harcoló férfiak helyébe nők álltak, akik rádöbbentek: fűzőben képtelenség dolgozni. Az emancipáció első, de nem egyetlen lépéseként levágatták a hajukat, kibújtak a fűzőből, és választójogot követeltek. A hosszú szoknya egy darabig ugyan maradt, azt már csak a charleston söpri el, amely Amerikából, Charleston városából érkezett az első világháború amerikai katonáival, hogy megőrjítse egész Európát. De vajon ki tervezte a divatot a fűzőjétől megszabadított hölgyeknek? Nem lehetünk olyan hálátlanok, hogy ne említsük meg a francia Paul Poiret nevét, aki kitalálta a nadrágszoknyát, és divatba hozta a turbánt… Az újító szándékú divattervező a második világháború vége felé elfeledve, szegényen halt meg. Azóta is sokan a fiatalabb vetélytársnő, Coco Chanel érdemének tartják, hogy a nők megszabadultak a gerincet kétségtelenül deformálható ruhadarabtól, amely gyengítette a hát- és hasizmokat, emésztési zavarokat, felfúvódást okozhatott.
Az akkori (már létező bulvár) sajtóban is nyomát találjuk a fűző rémtetteinek: 1903-ban állítólag két nő is meghalt annak következtében, hogy a főzőjük elpattant, és az acéltartók belefúródtak a szívükbe. Tegyük azért hozzá, hogy történészek szerint e sztorikban rejtett vádak olyan, a 18–19. században élt orvosok szakvéleményén alapultak, akiknek értekezéseit később szinte kivétel nélkül megcáfolta a modern tudomány.
A társadalmi változásokkal párhuzamosan szorultak ki a nőies vonalakat túlhangsúlyozó divatkellékek: a fiús alak jött divatba, ennek következtében a fűző is alaposan átalakult. Már nem a cicis-popsis formát segített érvényre juttatni, hanem a lapos, atlétikus vonalakat. Nem a fűző ment hát ki a divatból, hanem a darázsderék! Ezt még a második világháború után Christian Dior 1947-es New Look kollekciója sem hozhatta vissza, amelyben a karcsú derék felett ugyan újra feltűnik a fűző, de már felsőruházatként. Így hát azok, akik úgy gondolták, hogy modern korunkban végleg elfelejthetjük ezt a ruhadarabot, tévednek. Igaz, már nem kínzó formában, és felsőruházatként vissza-visszatér, különösen, ha olyan influenszerek népszerűsítik, mint a Kardashian család női tagjai.
Fotó: Fortepan / Karabélyos Péter, Getty Images, Wikipedia
