Amikor beléptem, épp egy vehemensebb telefonbeszélgetést fejezett be. Hogyan bírja a vezetői pozíció diplomáciai részét?

Szeretem, ez is a munkámhoz tartozik, amelyben időnként konfliktusokat is kezelni kell. Fontos, hogy jó célok, világos stratégia mellett haladjunk, amelyben egyértelmű a fontossági sorrend. Erről időnként nem könnyű meggyőzni az érintetteket. Nagyon sokat jelent, ha olyan partnereket találok, akikkel azonosak a céljaink és hasonló a stílusunk.

Hogy viseli a konfliktusokat? Amikor a harc leszívja az energiáit, amikor úgy érzi, most nem szereti a másik fél?

Nehezen, de egy vezetőnek nem lehet az a fő szempontja, hogy mindenki szeresse. Az eredményes munka változtatással jár, ami sajnos érdekeket sérthet. Bár nagyon jó érzés, ha felém irányuló szeretetet tapasztalok, a negatív érzelmeket is el kell tudnom viselni, hiszen a betegek és a kórház érdeke mindent felülír. Egyébként érzelmileg sok minden hat rám, de akkor csinálom jól, ha mindezt félretéve kiegyensúlyozottan dolgozom tovább, ami leírva persze sokkal könnyebb, mint a valóságban.

Mindig is vezető típus volt?

Sajnos igen. (Nevet.) A családom valószínűleg nem minden helyzetben örült ennek, de elviseltek és támogattak. Az igazságérzetem mindig fejlett volt, talán túlzottan is. Ha valamit nem tartottam igazságosnak, vagy egy szabályról úgy éreztem, hogy nem jó, akkor már kisgyerekként is küzdöttem a változásért. Azt gondolom, alkalmas vagyok új dolgok megálmodására, illetve a megoldások nagy ívű kitalálására, de nagyon kellenek mellém a precíz társak, akik pontról pontra végigviszik a folyamatokat, és akikben megbízhatok. Hálás vagyok azokért a remek emberekért, akikkel közösen, igazi csapatban dolgozunk. 

Érezte valaha, hogy nőként nehezebb érvényesülnie?

Igen is, meg nem is. Hiszem, hogy ha valaki jól képzett, értelmes, dinamikus, széles látókörű és megfelelő érzelmi intelligenciával bír, akkor a világ nagy részén teljesen indifferens, hogy milyen nemű, mert önmagaként lehet sikeres a szakmájában. 

Elsősorban az előítéletekre gondoltam. Van receptje arra, hogyan lehet ezeket kivédeni?

Amikor idekerültem, én is hallottam olyat, hogy „itt jön a vidéki csaj”. Egy nőről sokkal könnyebb rosszat mondani. Úgy szocializálódtunk, hogy a férfiak a döntéshozók a munkában és a családban is. Pedig azt gondolom, hogy a nők talán színesebben gondolkodnak, másként szintetizálnak, érzékenyebbek. De óvatos lennék az általánosítással, mert azt nagyon nem szeretem. Ha előítéletekkel vagy lenéző hozzáállással találkozom, igyekszem nem a megszokott gesztusokkal reagálni, ami esetenként segít. A humor is jó eszköz lehet, de az is, ha a kritikára nem azonnali tiltakozással reagálok, hanem energiát­ teszek abba, hogy végiggondoljam, vajon igaza lehet-e a másiknak. Persze ez sem mindig könnyű.

Hogy vészelték át a Covidot?

A kórházban igyekszünk azonnal reagálni egy megváltozott helyzetre, és persze mindenből tanulni. A Covid alatt is így tettünk. A járvány szörnyű volt, rengeteg áldozatot szedett, és borzasztóan megviselte a kollégákat, de sokat is adott nekünk. Remek közösségek kovácsolódtak. Olyan szakemberek kerültek közös csapatba, akik korábban nem dolgoztak együtt, és hirtelen másként tekintettek egymásra. Számos olyan változás indult, amely már régen érett, és a járvány által ment végbe. A betegek és a családtagjaik is jobban beleláttak a munkánkba, megértették, milyen emberfeletti küzdelem folyik az intézményekben. Azóta nagyobb megértéssel és elfogadással viszonyulnak a kórházi dolgozók felé. Sokkal több a hála, mint a kritika, csak éppen a kattintásokat inkább a hangos, feszültséggel teli negatívumok és féligazságok generálják a médiában. 

Ha arra kérném, hogy sorolja fel a magyar egészségügy három legégetőbb problémáját, és megoldást is javasoljon rá, mit mondana?

A nagy stratégiai kérdések helyett inkább a mindennapjainkra ható, számomra fontos három területet érintenék. Az első a szakdolgozói hiány,­ amelyen az ágazati intézkedések mellett mi magunk is igyekszünk javítani. A budapesti Uzsoki Utcai Kórházban például a Hivatásunk éjszakája című programunk kapcsán nyitjuk meg a kórház kapuit, és alkalmanként negyven-ötven középiskolás számára tesszük lehetővé, hogy megismerkedjenek a kórház mindennapjaival. Bemehetnek a műtőbe, megmutatjuk, hogyan kell vért venni, újraéleszteni, mi történik a laborban. A visszajelzésekből tudjuk, hogy részben a mi hatásunkra többen is egészségügyi szakmát választottak. A második a betegközpontú ellátás, aminek során tekintettel vagyunk a beteg elvárásaira, vele közösen hozzuk meg a kezelésével kapcsolatos főbb döntéseket. Ugyanakkor igyekszünk hangsúlyt fektetni munkatársaink munkakörülményeinek javítására, mentális támogatására is.

És mi lenne a harmadik?

Nagy problémának látom, hogy nem vagyunk elég képzettek a saját egészségünket illetően. A gyerekeket már kicsi korukban meg kellene ismertetni az egészséggel és annak megőrzésével, valamint a betegségek megelőzésével kapcsolatos szempontokkal. Rájuk is ömlenek az információk, és ők még nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem képesek különbséget tenni a hasznos és ártó impulzusok között. Ha jobb lenne az egészségértésünk, felnőttként is jobban tudnánk vigyázni magunkra. Talán egyszer a biztosítási rendszerben is bónuszt kaphat az, aki jól táplálkozik, sportol, szűrővizsgálatokon vesz részt, és mindent megtesz azért, hogy egészséges maradjon. Mindig dühít, amikor valaki negyven évig rosszul bánik a testével, tönkreteszi, majd azt mondja: „Gyógyítsatok meg két hét alatt!” Mi megtesszük, ami tőlünk telik, de nem szabad letagadni az egyén felelősségét.