Ne menjünk vissza az időben sokat, csak, mondjuk, tíz évet. Megtudom, hogy a régi szomszédunknak gyereke született. Mit teszek? Ha igazán jó szomszédok voltunk, akkor felhívom telefonon, és elmondom, mennyire örülök. Ha nem volt szoros a kapocs, akkor írok neki egy sms-t, körülbelül ezzel a szöveggel: „Nagy örömmel hallottuk, hogy megszületett a kislányotok, a legjobbakat kívánjuk az egész családnak! Puszi: Rita” 2023-ban a hírt egészen biztosan a Facebookról vagy az Instagramról tudom meg, és általában képet is látok az újszülöttről. Mit teszek? Először is megnyomom a ❤ reakciógombot, aztán eldöntöm, hogy privát üzenetet írok, vagy beállok a sorba a többi reagáló közé egy kommenttel, esetleg a „Gratulálunk!” mögé odabiggyeszthetek néhány alkalomhoz illő emojit: 🤱👶🍼🎉🎈.
A helyzet hasonló egy gyászhírnél is. Míg régen a részvétnyilvánításnak pontos szabályai voltak, mindenki tudta, kinek kell táviratot írni, mikor illik telefonálni, és mit kell mondani, addig ma könnyű elbizonytalanodni. Először is lehet nyomni valami reakciót, ami nyilván nem a 👍, majd tanakodik az ember, hogy a szomorúságra fókuszáljon: 😢, vagy az együttérzésre: 🤗. Jó esetben nem kommentel oda egy 🙏-t, mert ma is vita zajlik arról, hogy ez valójában imára kulcsolt kéz-e, ahogy a negyven fölöttiek többsége gondolja, vagy a pacsi (high five) emojija, ami a legkevésbé sem illendő halálesetnél. Mindez elsősorban a középkorúak és az idősek dilemmája, a fiatalabb korosztály számára magától értetődő az emojik, gifek, mémek jelentése, és minden üzenetükben bőségesen használják is őket. De vajon hogyan hat mindez vissza a gondolkodásunkra és a generációk egymás közötti párbeszédére?
Mára eljutottunk oda, hogy szinte mindent el tudunk mondani hangulatjellel, matricával, giffel, de bármennyire is egyértelműnek tűnnek ezek a szimbólumok, az online tapasztalatoktól függően mást-mást jelenthetnek a felhasználóknak. Először a fiatalok vették észre, mennyire eltérően használják az emojikat ők, mint az idősebb generáció, de most már a nyelvészek és a HR-esek is foglalkoznak a kérdéssel. Mindannyian arra jutottak, hogy nemcsak mennyiségi különbség van, de minőségi is. A 👍 negyven fölött annyit tesz, rendben, elolvastam, megértettem az üzenetet, de a fiatalok számára ez a jel elhasználódott, így ők ezt passzív-agresszív üzenetként dekódolják, mintha a másik meg lenne valamiért sértődve. A Z generáció (az 1995 és 2010 között születettek) tagjai jóváhagyásra is a ❤-et használják, ami fölött meg az idősek állnak értetlenül, hogy mégis miért örül annyira a másik annak, hogy holnap jön a villanyóra-leolvasó. Az elmúlt hónapokban megjelent cikkek tanúsága szerint mindez munkahelyi környezetben és családon belül egyaránt gondot okozhat. Szerencsére nem eszik olyan forrón a kását.
– Ha a szülő és a gyerek között azon alakul ki feszültség, hogy szívecskét vagy like-ot használnak, akkor annak korábbi gyökerei vannak – mondja Sárvári Györgyi
pszichológus. – A kommunikáció az emojikon nem csúszhat el, ha csecsemőkortól kezdve a szülők folyamatosan meséltek, mindennap sokat beszélgettek és foglalkoztak a gyerekkel. Erős, kötődő, jól megalapozott kapcsolatban ez a kérdéskör legfeljebb egy vicces beszélgetés tárgya lehet, hogy jé, te szívecskét használsz, én meg like-ot, milyen érdekes! Generációs különbségek mindig voltak, gondoljunk csak arra, aki gyertyával világított, a fia meg csak felkapcsolta a villanyt; vagy arra, aki lóháton közlekedett, a gyereke meg autót vezetett; de beszélhetünk a szexuális szabadságot vagy a nők karrierlehetőségeit érintő kérdésekről is. Most a kommunikációra került sor.
A nehézséget az jelenti, hogy míg a különbség a közlekedést, a munka világát, a technikai fejlődést érintette, addig a beszélgetés lehetett a csatorna, amelyen keresztül egymáshoz közelítettek a korosztályok. Minden kornak megvolt a maga szlengje, ám az idősebbekkel egy nyelvet beszéltek, és az élőszóban zajló véleménycsere volt a híd, amin közelíthettek az álláspontok. Ez kerül veszélybe akkor, amikor a generációs szakadék a kommunikációt érinti. Hogyan találja meg a hangot a nagyszülő az unokával, amikor a mai kamaszok nem nagyon beszélnek telefonon, inkább üzengetnek, vagy a különböző alkalmazások hang- és videóhívásait használják? A szakember szerint ezért nem hibáztathatjuk csak a fiatalokat, valahogy meg kell találni a találkozási pontot középen, és ehhez szükség van kompromisszumkészségre. Az nem jó hozzáállás, hogy vagy az én játékszabályaim szerint játszunk, vagy nem játszunk. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi fontosabb: a múlt, a tradíció, vagy a köztünk lévő kapocs? Ha ez egy működő, élő kapcsolat, akkor hajlandók vagyunk életben tartani bármilyen létező csatornán keresztül. És a munkahelyi környezetben is a hozzáálláson múlik, hogy a konfliktust keresem, vagy az együttműködés lehetőségét, a megoldást. Ha van egy kulturált, normális e-mail, de a végére odaraknak egy ilyet: 😉, és én emiatt kinevetem a másikat, akkor nem vele van baj, hanem velem.
