Baszkföld fővárosától, Bilbaótól harmincöt kilométerre, a Vizcayai-öböl vad tengerparti szakaszán haladva az eldugott házak ablakaiban mindenhol ki van feszítve az autonómiát hirdető zászló. A majd kétmilliós lélekszámú, Franciaország és Spanyolország közé ékelődött népcsoport soha nem kívánt egyik nemzethez sem tartozni. Miután a két ország kormánya évtizedekig nem támogatta sem az autonómiai törekvéseket, sem a nyelvi és kulturális elkülönülést, a baszk gasztronómia mellett a monda- és okkult világ maradt az egyetlen eszköz, amivel az itt élők kifejezhették ellenállásukat és egyben önállóságukat is.
Gaztelugatxe a hegyoldal gerincétől egy, az óceán marta keskeny szirt megmászása után érhető csak el.
A hullámok az évszázadok során tökéletes ösvényt vágtak a sziklába, amire később egy kétlyukú híd épült. Innen kétszáznegyvenegy lépcsőfok vezet a domb tetején álló apró kápolnába, amely rengeteg turistát és boszorkányhívőt is vonz.
Májusban még nem sokan látogatják, az előtte lévő parkoló szinte üres. Az előző napi esőtől felázott földbe belesüpped az ember lába, a keskeny hídra érve a hatalmas hullámok sós tengervizet permeteznek az égbe. Az Atlanti-óceán vadul feszül neki a szárazföldnek, alagutakat, boltíveket és barlangokat hagyva maga után. A sirályok is a kápolna felé repülnek, mint akik tudják, valami vagy valaki vár rájuk odafenn.
Lamia, a kápolna gondnoka a szomszédos faluban született. Ahogy meséli, a baszk nyelv mellett az anyatejjel együtt szívta magába a Gaztelugatxéről keringő különös történeteket, amelyek mindegyike az 1609 és 1614 között lejátszódott nagy boszorkányüldözésről szólt.
A sziklák tetején lévő imaházat a 10. században alapították a templomos lovagok, s mivel a sziget a partvidék irányításában jelentős stratégiai szerepet játszott, Gaztelugatxe állandó harcok és véres csaták színhelye lett. 1593-ban aztán a menedéket teljesen kifosztották, az itt élő remetét pedig a mélybe vetették. Később a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett San Juan de Gaztelugatxe a spanyol boszorkányüldözések egyik központi helyszíne lett. Az itt tartott perekről, a rituális ülésekről és a barlangokba bebörtönzöttekről szóló hátborzongató történetek szerves részei a baszk folklórnak.
Titokzatos árnyak
– Korábban a sorginák bábák voltak, javasasszonyok, akikhez mindenki eljárt, akinek tanácsra volt szüksége. Gyógyítóknak tekintették őket, egészen addig, amíg a furcsa események fel nem ütötték a fejüket – kezdi Lamia a történetet. – Nagyanyám úgy emlékezett, hogy 1611-ben olyan misztikus történések játszódtak le egy kicsi, elszigetelt halászfaluban, nem messze innen, melyek igencsak megrázták a közösséget. Minden akkor kezdődött, amikor a tizenhárom éves Isabel Garcia azt mesélte az embereknek, hogy ruhamosás közben egy idős asszonnyal, Maria de Illarával ismerkedett össze a patakparton. A lány aztán még aznap éjjel újra találkozott vele, méghozzá nem máshol, mint a saját hálószobájában. Halálra rémült, amikor Maria megragadta a vállát, odahúzta a párkányhoz, majd mindketten kireppentek az ablakon, hogy egy Gaztelugatxétől nem messze lévő tisztásra repüljenek. Akkor értette meg, hogy az asszony boszorkány, vagyis sorgina.
Nem voltak egyedül, mások is gyülekeztek a máglya körül, amely sejtelmes árnyakat festett az égre, és kis idő múlva kezdetét vette a szeánsz. A fűben felállított hosszú asztal főjén maga az ördög ült.
Isabel később a vallomásaiban azt mondta, több táncost is felismert a jelenlévők közül, pedig azok maszkokat viseltek.
Ahogy Lamia magyarázza, a történet talán itt véget is ért volna, ha nem sokkal később egy másik fiatal lány elő nem áll egy igen hasonló, képtelen sztorival. Ekkor már nyomozást rendeltek el a községben, a két szemtanút a falutanács elé idézték, ahol mindkettőjük szinte szóról szóra ugyanazt mesélte. Ezután elfogatóparancsot léptettek életbe az öregasszony, Maria de Illara és másik három ember ellen, akiket a lányok felismertek a boszorkánymulatságon.
Az elkövetkező három év alatt a több mint ötezer gyanúsított, Lamia felmenői mellett kisgyermekek, férfiak, nők és papok is szerepeltek a boszorkányperekben. A letartóztatások, a tömeghisztéria és a lincselések mindennapossá váltak a vidéken, megdöbbentően életszerű és egybecsengő vallomások láttak napvilágot az ördög szektájának gonosz praktikáiról, szörnyűséges rítusairól. Az eddig oly békésnek hitt találkahelyeket, a barlangokat, tisztásokat, hegytetőket istentelennek titulálták, mert úgy vélték, a boszorkányok itt tartották rituáléikat péntek éjjelente.
Sőt, a boszorkánycsoportot gyanúsították meg azzal is, hogy gonosz viharokat idéztek elő a Vizcayai-öböl kikötőjében, melyek sok tengerész életébe kerültek.
Általában kora ősszel sújtotta ezt a területet az a vihar, melynek hivatalosan az Egoa nevet adták, de a nép csak a boszorkányok szelének nevezte.
A baszkföldi boszorkányüldözésnek a logronói törvényszék harmadik inkvizítora, Alonso de Salazar Frías vetett véget, felismerve az egymást bőszen bevádoló szomszédok rágalmai mögött a személyes feszültségeket. Higgadt szkepticizmusa révén elérte, hogy a boszorkányság jelensége mindenestül hitelét vesztetté váljék, s ily módon a spanyolországi boszorkányüldözés – Európa egyéb területeit bő egy évszázaddal megelőzve – az 1600-as évek elején véget ért.
