Éppen öt éve, hogy ott ültem Gombaszögön, a felvidéki magyar fiatalok nyári fesztiválján, és hallgattam Ozogány Katalint, ezt a törékeny, szőke nőt, aki Somorjáról került a pentezugi vadlovak közé. Azt ecsetelte a közönségnek nagy lelkesen, hogyan vizsgálják a Hortobágyi Nemzeti Parkban egy héliumos ballonra szerelt kamerával a ménes viselkedését.
Az azóta eltelt években a ballonból drón lett, Kata vadlovak iránti szenvedélye pedig erősebb, mint valaha: ma már nemcsak kutatja a viselkedésüket, de csodálatos képeivel megmentésük fontosságára szeretné mindannyiunk figyelmét felhívni.
A Przewalski-ló az utolsó, napjainkig fennmaradt olyan vadló, amely soha nem volt háziasítva és belovagolva. Ezek a leszármazottai az őskori barlangrajzokon ábrázolt vadlovaknak, amelyek egykor benépesítették Eurázsia füves pusztáit. Sokáig kihaltnak hitték őket, mígnem 1881-ben Mongóliában felfedezték utolsó populációjukat, de sajnos száz évvel később az emberi terjeszkedés, vadászat és gyűjtőszenvedély következtében végleg eltűntek a vadonból.
A teljes kihalástól az állatkertek gondos fajmentő tevékenysége mentette meg őket. A fogságban megmaradt, genetikailag tiszta vérű tizenkét egyed vált az alapjává annak a nemzetközi programnak, melynek eredményeképpen ma újra kétezer-ötszáz körüli a világállomány.
Ehhez a fajmentő kezdeményezéshez csatlakozott a Hortobágyi Nemzeti Park huszonhat évvel ezelőtt, megalapítva a Pentezugi Vadlórezervátumot. A visszatelepítésnek köszönhetően ma már hat-hétszáz vadló él ismét Mongólia fennsíkjain, és közel háromszáz található nálunk, a Hortobágyon.
Ezzel Magyarország igazi természetvédelmi sikersztorit könyvelhet el, mely nagyban köszönhető a nemzeti park elkötelezett munkatársainak.
– A mai sikereink ellenére egyáltalán nem volt egyenes az utam a vadlovakig – meséli Kata mosolyogva. – Bár mindig is imádtam a természetet, a pápai középiskola után orvosi egyetemre jelentkeztem. Egy év után aztán rájöttem, hogy ez a hivatás nem nekem való. Nehezen kapcsolódom az emberekhez, ráadásul világéletemben az állatok érdekeltek. Leginkább zoológus szerettem volna lenni, de akkor nem találtam meg ehhez a megfelelő képzést. Azért választottam végül a fizikát, mert rendkívül kíváncsi voltam, hogyan működik a világ, és ennek megismeréséhez a fizika a legalkalmasabb. A lovakhoz akkor még semmi közöm nem volt, a doktori disszertációmat is a galaxisok fényességéről írtam. Lassan érett meg bennem, de egyre világosabbá vált, hogy bár szeretem az elméleti fizikát, nem biztos, hogy szeretném folytatni, hisz gyermekkoromtól kezdve a természet vonzott igazán. Már kicsiként is rengeteg természetfilmet néztem, folyton állatokról olvastam, minden kóbor kutyát hazavittem, ebihalakból neveltem békákat, hernyókból pillangókat.
Kata a PhD megszerzése után került az ELTE Biológiai Fizika Tanszékére, ahol csoportos mozgással kezdett foglalkozni.
Ahogy magyarázza, ez egy olyan gyorsan fejlődő kutatási határterülete a fizikának és a viselkedésbiológiának, amely nagyon sok szinten előfordul a természetben: a halrajok szinkronúszását, a madárcsapatok repülését, de a nagy afrikai állatvándorlást is ide soroljuk.
– Nagyon szerettem volna, hogy a kutatásaimnak legyen természetvédelmi hasznuk, segítsék az adott faj megmentését. Akkor még nem tudtam a Przewalski-lovak létezéséről, filmes kollégám hívta fel a figyelmemet először erre a Hortobágyon élő különleges ménesre, amikor madarakat fotóztunk a nemzeti parkban. Lelkesen mesélt az állatok történetéről és az áldozatkész emberekről, akik a kihalás széléről hozták vissza őket, Pentezug csodás tájáról, ami Magyarország egyik utolsó igazi vadonja. Írtam egy tervet a vadlovak csoportos mozgásának megfigyeléséről, megkértük a természetvédelmi engedélyeket, és pár hónap múlva már a terepen voltam a Hortobágyon.
Egyre közelebb
Kata feladata az lett, hogy a lovak hierarchikus rendszerét és társas viszonyait tanulmányozza légi felvételek segítségével. Ezeket munkatársaival eleinte a kutatócsoport által fejlesztett egyedi drónokkal és héliumos ballonnal végezték.
A lovakat terepi autóval lehetett megközelíteni, a ballont pedig felfújt állapotban, kötélen vontatták a kocsi után. A kísérlet alatt, hogy a lovak viselkedését lehetőleg ne zavarják, gyalogosan követték a ménest. Kata a kezében tartotta a ballon madzagját, mint egy óriás lufit, és arra mentek, amerre a lovak vezették őket.
Nem tagadja, kezdetben tartott a csődöröktől, mert nagyon agresszívek tudnak lenni, egymáson is súlyos, akár halálos sebeket ejthetnek. Az új embereket először nem is engedik magukhoz túl közel, legfeljebb úgy ötven méterre. Aztán idővel egyre közelebb merészkedhet a kutató, ráadásul azt, aki csendben, nyugodtan leül a fűbe, néhány óra után, hangulatuktól függően, a lovak sokszor meg is közelítik. Persze szükséges az is, hogy rokonszenves legyen számukra az illető, illetve hogy túl sokan egyszerre ne tartózkodjanak a vadlovak közelében.
Úgy tűnik, nőket könnyebben megszeretnek, mint férfiakat, lehetséges, hogy kellemesebb számukra a hangjuk, a szaguk, kevésbé tűnnek agresszívnak. Talán ezért is alakult úgy, hogy többnyire nők foglalkoztak eddig velük.
– Az én esetemben akkor tört meg a jég még az első nyáron, amikor egyszer elaludtam a fűben. Nagyon korán keltünk, és fárasztó hajnal volt mögöttünk, így a déli nap elálmosított. Arra ébredtem, hogy lovak vesznek körül. Ezután nem sokkal megtörtént az első „befogad a ménes” élmény is. A lovak gyakran látnak embert, hisz a nemzeti park immár több szakembere foglalkozik velük, minden egyes nap kimennek hozzájuk, és ellenőrzik őket: született-e újabb csikó, nem történt-e haláleset, nem törött-e el valamelyik csődör lába a harcban, mert ezek a háremtartó állatok megverekednek ám a kancákért. A nemzeti park munkatársai név szerint ismerik őket, pontosan tudják és feljegyzik, melyikkel mi történik, és melyik hárem tagja.
