Balsai Móni: „Amit képviselnek, az csoda!”
Eleinte nem éreztem annyira jól magam a középiskolában, ugyanis egy kényszerű osztályváltás következtében széthullott az a drámatagozatos társaság, amiért én abba az iskolába mentem. Már akkor is a színház közelében akartam lenni…
Aztán az osztályfőnökünk, dr. Szabóné Viskárdi Tünde megmentette a helyzetet. Nagyon értett és jól látott minket, még ha tinédzserfejjel ezt nem is akartuk elfogadni.
Rendkívül sokat köszönhetek neki. Bevallom, rengeteget lógtam, mert iskola helyett sokszor inkább színházba mentem és próbákat látogattam.
Ő mindig tudta, hol vagyok, és nemcsak rólam, hanem a többiekről is. Szépen terelgetett bennünket, és figyelt ránk, anélkül, hogy nagyon szigorú lett volna, vagy belegázolt volna az életünkbe, a világunkba. Én az ő nyitottságát, pedagógiai érzékét és szívét viszem magammal. Még valakit szeretnék megemlíteni, ugyanis az életembe éppen most kerül be egy újabb pedagógus. Bárczi Emese (képünkön) egy Waldorf-óvoda vezetője, és a gyermekemmel hozzá fogok járni. Most sok időt töltök vele, velük. Az, amit ő és a kolléganői képviselnek, számomra valami csoda. Nagy hatással vannak rám, még felnőtt fejjel is sokat tanulok tőlük, és változom a hatásukra. Örömmel bízom rájuk a gyermekemet.
Szabó T. Anna: „Amíg élek, hálás leszek”
Hatalmas szerencsém volt a tanáraimmal. Igazi mesterek is voltak közöttük. Nehéz választani, úgyhogy két költő-tanárról beszélek most, az egyik Géher István,
az angol és a magyar irodalom avatott ismerője, a legizgalmasabb magyar Shakespeare-könyv szerzője.
Ő vett fel az Eötvös József Collegiumba, amit igazi alma materemnek tartok. A felvételi írásos részére egy tanulmányt küldtem, ő egy szonettet kért mellé, így kezdődött. Emberileg is sokat kaptam tőle, ő mutatta meg nekünk a dunai csónakéletet és a budai hegyeket, segített, hogy ne legyünk annyira elveszve a nagyvárosban, aztán rádiósként hangjátékot szervezett velünk T. S. Eliot verséből. Később tanítottam is mellette. Megnézte és megjegyzésekkel látta el a verseimet, és nagy megtiszteltetés volt, hogy a saját verseit megmutatta kéziratban. Még PhD-s koromban is visszajártam a Collegiumba az óráira, különösen a műfordítás szemináriumra, ahol a mesterség minden csínját-bínját kitanultuk, és a szöveghez való személyes viszonyt is tisztáztuk. A költői segítség mellett ő adott szakmát a kezembe, hisz azóta is műfordításból élek. Igazi varázsló volt, Prospero utóda, ma is ott érzem magamon figyelő tekintetét. Nagyon hiányzik. A másik nagy mester az életemben Lator László. Hozzá is fordításra jártam, de igazából kreatívírás-szemináriumot tartott. Kiváló ember és remek tanár, költőként pedig az igazi nagyok közül való, élő klasszikus. Neki köszönhetem az első kötetem megjelenését, ő ajánlott be a kiadóhoz, sőt, előszót is írt a könyvemhez, és mindig támogató szeretettel követte, amit csinálok, az akadémiai székfoglalómra is eljött. Humorával, kedvességével rengeteget segített, és a Lyukasóra irodalmi tévéműsorban is jó volt vele játszani. Hihetetlen sok verset tud fejből, esszéírásban és versfordításban is példakép, szakmai alázatra és emberi tartásra, szellemi függetlenségre tanít. Máig tanár úrnak szólítom. Mindkét mesteremről írtam tanulmányt, verset. Amíg élek, hálás leszek nekik.
Bárdos András: „A gyerekek imádják!”
Nekem is sok szép emlékem van egykori pedagógusaimról, de most Ádám fiam általános iskolai, alsós osztályfőnökét szeretném kiemelni. Ha létezik a pedagógus mint fogalom megtestesülése, akkor az Szomódi Zsuzsanna. Zsuzsa néninél az a betű a betű, a b betű b betű, az egy egy, a kettő kettő. Mindig. A gyerekek tudták, mi helyes és mi helytelen, és ezek a szabályok soha nem változtak. Rettegtem tőle, mert a szülők között is rendet tartott, de a gyerekek imádták. A kicsik az ő keze alatt olyan biztonságban voltak, amit én Ádám fiamon sem azelőtt, sem azóta nem éreztem soha. Reggelente nem úgy köszöntem el a fiamtól, hogy „Ügyes légy!”, hanem hogy „Érezd jól magad!”. Mert Zsuzsa néni olyan hangulatot teremtett, hogy ez lehetséges volt.
Zsuzsa néni minden, számomra is fontos értéket képviselt. Olyan munkamorált adott át a gyerekeknek, hogy az egy életre beléjük ivódott. Megtanította: az, hogy valaki ügyes vagy tehetséges, önmagában semmit sem ér. Az ér valamit, ha végig is csináljuk, amibe belekezdtünk, az első ponttól az utolsóig. Zsuzsa nénitől a gyerekek azt is tökéletesen megtanulták, hogy minden ember egyenlő, hogy senkit nem különböztetünk meg semmiféle hovatartozás alapján.
Ádám lassan tizenkilenc éves, de Zsuzsa néni még mindig őrzi a kapcsolatot vele, és úgy tudom, más régi tanítványaival is. Rajta tartja Ádámon a szemét, követi a sporteredményeit, és bölcs tanácsokat ad.
Gundel-Takács Gábor: „Szigorú, de következetes”
Szerencsés vagyok, jó iskolákban, sok nagyszerű tanár keze alatt nevelkedtem. Az alsóerdősori általános iskolában zene tagozatra jártam, néptáncoltam, zongorázni tanultam, nagyon kötődtem az intézményhez.
A Szent István Gimnáziumban kedves matematikatanárunk volt Laczkó László, aki most ünnepelte a hetvenötödik születésnapját. Kiváló pedagógusnak ismertem meg, szigorúnak, de nagyon következetesnek. Rengeteg dolgot tanultam tőle, például gondolkodni. Rendszeresen íratott röpdolgozatot, utána pedig rögzítenünk kellett az ellenőrzőben az osztályátlagot és a saját jegyünket. Így aztán otthon nem volt kibúvó, egyértelműen látszott, kinek-kinek a saját jegye milyennek számít a többiekéhez képest.
Sajnos azonban a tanáraim többsége már nem él, ahogyan Záborszky József énektanár és kórusvezető sem. Rá is szívesen emlékszem, szintén fantasztikus ember volt, igazi egyéniség. Ráadásul édesapámat is tanította, sőt, mivel nagyapám ugyanebben az iskolában volt tanár és igazgatóhelyettes, még róla is rengeteg sztorit hallottam Józsi bácsitól. Tagja voltam a több mint száz tagot számláló kórusnak, ami komoly munkát jelentett és fegyelmet igényelt.
Mindkét tanár úrtól a saját tantárgyukon túlmutató útravalót kaptam. Nem lettem sem matematikus, sem zenész, mégis olyan morális muníciót adtak, amit egész életemben viszek tovább.
Ürge-Vorsatz Diána: „Ideálokat adott nekünk”
Sok tanárom inspirált, mert nagyon szerettem tanulni. Hatalmas intellektuális kíváncsiság fűtött, mindig az első sorban ültem. Azt mondták rám, stréber vagyok, de inkább arról volt szó, hogy lenyűgöző tanáraim voltak a Radnóti- gimnáziumban!
A kémiatanárnőm, Kiss Zsuzsa volt az osztályfőnököm is. Jó sok évtizede történt, inkább ne is számoljuk. Mindenesetre nagyon megmaradt bennem egy epizód. Amikor a műanyagokat tanultuk, egyszer csak megállt, felnézett az égre, és azt mondta, csak az a hatalmas fájdalma, hogy ez a sok műanyag emberi léptékkel nézve soha nem tud lebomlani, ráadásul egyre több és több lesz belőle.
Ez annyira mély benyomást tett rám, hogy azóta küzdök az ellen, hogy a műanyagok lassan az életünk minden területén átvegyék a természetes anyagok helyét.
Zsuzsa néni inspirált bennünket arra, hogy magyar Nobel-díjasokkal készítsünk interjúkat, és a végén egy szép kiállítást is rendeztünk ebben a témakörben. Akkor még nem gondoltam volna, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC), amelynek én is munkatársa vagyok, megosztott Nobel-békedíjban részesül majd. Zsuzsa néni nagyon-nagyon büszke volt, amikor megkaptuk ezt a díjat. Motivált bennünket abban, hogy legyenek példaképeink, hogy fölnézzünk olyanokra, akik valami értékeset tettek le az asztalra. Tudatosan irányította azt, hogy milyen körből válasszunk ideálokat, és ez szerintem rendkívül fontos.
Emberileg is rengeteget kaptam tőle. A gimnázium alatt tértem meg, és ebben az is szerepet játszott, hogy sokat beszélgettünk Zsuzsa nénivel. De a környezet szeretetében és tiszteletében, a szüleinkhez való ragaszkodásban és az ápoltságra való törekvésben is inspirált bennünket.
Kopper Lea történelem-tanárnőt szeretném még megemlíteni, aki az első órán leadta, mi az, amit az érettségire tudni kell, aztán így szólt: „Most becsukjuk a könyvet, eltesszük, és innentől azt mondom, ami igazából történt.”
Ez még az átkosban zajlott, így elég bátor dolognak számított.
Rudolf Péter: „Attitűdöt tanított”
Vácon jártam általános iskolába. Buknicz Zoltán, a tornatanárunk, csodálatos ember volt. Ahogy mínuszba fordult a hőmérséklet, hajnalban, még sötétben fellocsolta a kézilabdapályát, felszerelte a hangszórókat, hogy estére szóljon a zene, és az ember tönkretehesse az egyetlen cipőjét, vagy a kettő közül a jobbikat azokkal a kurblis korcsolyákkal, amiket a cipőre lehetett felcsatolni. Vele mindenféle sportot kipróbáltunk, versenyekre jártunk. Mindegy volt, esélyes-e az ember a győzelemre – elindult, mert így volt rendjén.
A középiskolából különösen Molnár Anna irodalom-tanárnőre emlékszem jó szívvel. Neki valószínűleg egyetemen kellett volna tanítania. Tizenhat éves korunkban meglepőnek hatott a feladat, hogy hasonlítsuk össze Hieronymus Bosch festményeit Arany János Híd-avatás című balladájával és Az ember tragédiájának londoni színével. Évek múlva esett le a tantusz: így kell látni a világot. Akkor még nem jöttünk rá, hogy a legfontosabb dolog történik: a művészet által keltett, különböző érzetek és gondolatok összekapcsolása. Műfajtól függetlenül.
A főiskolán Nádasdy Kálmán tanár úr hasonló módszert alkalmazott, amikor Puccini és Ady összefüggéseiről beszélt. Hegedüs Géza bácsi is emlékezetes, aki a verstant tanította.
Montágh Imre a beszédtanárunk volt, de ennél sokkal több. Valójában attitűdöt tanított. Aki egyszer beszippantotta a pipája illatát, az nem felejti. Ebben a füstben jelek voltak, és érzetek. Olyan volt vele lenni, mintha a kandallóban lobogó tűz köré gyűltünk volna. Beleégett az agyamba, amikor egyszer azt mondta: „Péter, az csodálatos, hogy maga száz fokon el tud mondani egy verset, de ez egy hetvenfokos vers.”
Édesanyám és édesapám is tanár. A világ célja mégiscsak az, hogy megpróbáljunk morális lényként előrelépdelni. A család mellett az iskola a legfontosabb színtere annak, hogy olyan honpolgárok formálódjanak, akik képesek önállóan gondolkodni.
Fotó: Falus Kriszta, Németh Gabriella, Emmer László, Fortepan / Szalay Zoltán, Fotocentral / Bbirton Szabolcs, Olajos Piroska, Mti / Hámor Szabolcs, Dfp, Life is knots photo
