Bringával jöttél?
Természetesen.
Én azt hittem, hogy csak néha tekersz…
Nem, én ezzel közlekedem, éjjel-nappal, télen és nyáron.
Télen is?
Ha esik a hó, akkor azért nem. Meg irgalmatlan ítéletidőben sem. De pár csepp eső nem tántorít el – és a hideg sem. Felveszek egy széldzsekit, van esőnadrágom, sisakom. Régen, amikor még igazán vagány voltam, mínuszban is tekertem, maszkban, ami védte az arcüregem. Csak aztán a Covid alatt annyit volt rajtam a maszk, hogy most már inkább nem hordom. Elegem lett belőle.
Maszkban, gondolom, nem ismerték fel a bicikliző művésznőt…
Nagyon tévedsz! Képzeld el, előfordult, hogy sisak, maszk, szemüveg volt rajtam, teljesen be voltam öltözve, és rám köszönt egy tíz éve nem látott régi osztálytársam. Egyébként húsz éve járok így: mivel a Belvárosban lakom, és ott is dolgozom, így a legegyszerűbb közlekedni. A praktikum indított el ezen az úton, de most már azért is örömmel tölti el a szívemet, ha bizonyos csomópontokon a biciklisávban is dugó alakul ki, mert a Föld jövőjére gondolok.
Olvastam egy interjút, amiben rácsodálkoztál arra, hogy a krumplihéjból is lehet levest főzni.
Ebben nem a gasztronómiai vonal, hanem a fenntarthatóság fogott meg. Tényleg úgy gondolom, rengeteg nagyon jó ötletet nem ismerünk a fenntartható táplálkozással kapcsolatban. Thuróczy Szabolccsal részt vettünk egy projektben, amelynek során hasonló technikákat tanultunk és népszerűsítettünk.
Tényleg azon fog múlni bármi, hogy felhasználjuk-e a krumpli héját?
Szerintem nagyon is. Hiszen ha mindannyian abból indulunk ki, hogy ez úgysem számít – mi múlhat egy emberen? –, az nincs rendben. A saját egyéni felelősségvállalásunk is sokat hozzátehet a nagy közöshöz. Ha nyolcmilliárd emberből mindenki csak egyvalamit tenne azért, hogy vigyázzon a környezetre, az bizony sokat érne. Nem lehet egyfolytában a felelősségelhárító gondolkodást gyakorolni. Mert ha igen, akár rögtön le is ugorhatunk együtt a bolygóról, bele az űrbe.
Benned dolgozik a klímaszorongás?
Igen, de próbálok tudatosan koncentrálni arra, hogy ne ez határozza meg az életemet. Azért nagyon szomorú érzésekkel tölt el, amikor a húszas-harmincas éveiket élő fiatalok azt mondják: biztos, hogy nem fognak szülni erre a világra, mert nem akarják a gyereküknek azt a jövőt, ami a jóslatok szerint vár rájuk. Azt is érzem, hogy mindebben a mi generációnk és a minket megelőző is vastagon benne van – hiszen ezt valahol együtt rontottuk el. Már korábban abba kellett volna hagynunk a felelőtlen környezetrombolást és a harácsoló fölhalmozást. És ha már szorongás: a klíma után a következő mumusom a mesterséges intelligencia korlátlan fejlődése. Sokan gondolják, hogy megannyi más szakma mellett még a színészeké is feleslegessé válik. Hogy a gép majd simán létrehozza a tökéletes hasonmásomat. Vagy Brad Pitt együtt fog játszani Marilyn Monroe-val. De én abban hiszek, hogy színpadon és filmben is megtörténnek olyan csodálatos pillanatok, amiket nem lehet a mesterséges intelligenciával létrehozni. Nem lehet valakibe, valamibe a lelket beleprogramozni – a művészet talán mégis megússza.
Márciusban ültettél egy cseresznyefát. Miért?
Szerettünk volna a balatoni kertünkben fát ültetni. És addigra annyira belekeveredtünk a Cseresznyéskert című színdarab próbafolyamatába, hogy valahogy teljesen egyértelmű lett a fejemben az, hogy ha új fa, akkor cseresznye.
Megeredt?
Meg. És már levelet hajtott. Bizakodom.
Márciusban jött a Cseresznyéskert, ma este pedig a Lear királyban játszol… Mit tudnak mondani ezek a klasszikus darabok a mának?
Én ezekre az előadásokra nem is klasszikusként gondolok. A Katonában nagyon ritka, hogy egy darabot a saját korában megírt közegben mutassunk be. Nem is tudom, mikor láttam utoljára hagyományos értelemben vett kosztümöt. A Cseresznyéskertben díszlet sincs… Ha valaki a klasszikust a porossal azonosítja, az igazi tévút. Nálunk, ha egy klasszikus anyaggal dolgozunk, az csupán azt jelenti, hogy van valami fontos benne, hiszen nem véletlenül maradt fenn az évszázadok során. Valami nagyon lényegit fogalmaz meg, és ebből a lényegből próbáljuk megtalálni a próbafolyamat során azt, ami most, 2023-ban ugyanolyan érvényes, mint, mondjuk, 1616-ban.
Például kivágják a cseresznyéskertet, hogy a helyén korabeli „lakóparkot” húzzanak fel.
Ahogy mondod.
A Cseresznyéskert a régi világ elmúlása felett érzett fájdalmat is hordozza. Most is épp elmúlik valami?
Minden világ egy letűnt idő utáni világ. Ebben én látom a folyamatos változást, és nem kapálózom a jelen és a jövő ellen sem. De azért meglepődöm néha, amikor a fiatalabbakkal kapcsolatban olyasmit tapasztalok, amit az én fiatalságomban elképzelni sem tudtam volna.
Például mit?
Amikor újoncként beléptem egy színházi büfébe, az volt az első, hogy mindenkinek hangosan köszöntem. És ha, ne adj’ isten, a darabot is láttam, akkor gratuláltam a benne szereplőknek. Ez ma már sok helyen nem így megy – ám nemcsak a színházi világban, hanem úgy általában is… De nem akarok morgós boomernek tűnni, mert ettől függetlenül nagyon bírom a fiatalokat.
Mit látsz rajtuk? Például a tizenéves fiadon?
Ő most éppen abban az időszakban van, amikor megtiltja, hogy beszéljek róla. Ezt pedig tiszteletben kell tartanom, mert ebben az ön- és énkeresési folyamatban zavarja, ha egy interjúban saját magáról olvas. Annyit azért elmondhatok, hogy nem a reáliák felé fog indulni, de szerencsére van még két éve, hogy kitalálja, mihez kezdjen majd.
Nemcsak színészként, de bölcsészkaron is végeztél, angol szakon. Sosem fordult meg a fejedben, hogy az angoltudásoddal külföldön próbálj szerencsét?
Egyáltalán nem. Amikor a színészi karrieremet kezdtem, rögtön a Katona József Színházba hívtak – ami akkoriban a magyar színjátszás csúcsa volt. Ha valaki eljut a Mount Everestre, utána már mit akarjon megmászni?
Ez nem csapda is egy kicsit?
De, az. Ám közben nem mondhatom, hogy folyamatosan nyolcezer-nyolcszáz méteren jártam, mert néha azért lejjebb zuhantam – aztán meg visszakapaszkodtam. De már a pályám elején halálosan boldog voltam, hogy tele vagyok munkával. Nemcsak színházival, filmessel is. Fel sem merült bennem, hogy elvágyódnék. Olyannyira nem, hogy amikor a kétezres évek elején a Berlinalén szerveztek egy úgynevezett Shooting Star-programot – kiutazhattunk néhány napra, kifejezetten abból a célból, hogy ott különböző filmes ügynökökkel találkozzunk –, abban a pillanatban, hogy kiderült, én színházban játszom, teljesen egyértelművé vált számukra is, hogy ez nem az én utam. Aztán egyszer mégis elhívtak egy szereplőválogatásra Londonba, de éppen előadásom volt a Katonában. Nem mentem.
Mi az, amire azért még mindig ráharapnál?
Egy felső kategóriás filmfesztiválon szívesen részt vennék. Kíváncsi vagyok, az milyen lehet. Egyedül Monte-Carlóban jártam, egy viszonylag rangosnak számító televíziós fesztiválon, ahol kipróbáltam az „egynapos sztárságot”. Életre szóló élmény volt. De ha nem jön össze több, azért enélkül is elég kerek lesz a pályám. Miközben persze folyamatosan éhes vagyok, nagyon nem érzem, hogy nyugdíjba mennék, és várom az újabb és újabb kihívásokat – legyenek azok filmes, színházi vagy egyéb dolgok. Szerintem az a színész halála, amikor önmaga szobrát építgeti. Én még azt is el tudom képzelni, hogy az igazi nagy dobásom csak ezután jön majd. Ki tudja?
Ott van Helen Mirren meg Judi Dench – még mindig a csúcson.
Például.
Idén lettél ötven. Kitette a Katona József Színház a Facebook-oldalára.
És onnan aztán átvették különböző fórumok. Nem szerettem volna különösebben nagydobra verni, és azt sem, hogy ez téma legyen az életemben. Nem éreztem nagy döccenésnek, hogy tegnap még negyvenkilenc voltam, ma meg már ötven vagyok. Nem történt semmi különös. Mindehhez nyilván kellett a Cseresznyéskert próbafolyamata, kellett, hogy kitavaszodjon… Úgy érzem, most elég jó passzban vagyok.
Mire van szükséged ahhoz, hogy jól legyél?
Akkor tudok jó energiákat kisugározni, ha jó energiákat szívok be másoktól. Vannak olyan időszakok, amikor be vagyok zárva magamba, és olyankor engem sem vesznek észre. Nem tudom, ez mitől változik. A munkától? Vagy a bioritmusomtól? Elevenebbek a sejtjeim? Mindenesetre egy főpróbahét, amikor tökéletes flow-ban vagyok, mindig feltölt.
Fotó: Zsólyomi Norbert