Gratulálok a kerek születésnaphoz! Szemlátomást fittyet hány az időre: hátizsák, lezser elegancia, kicsattanó jókedv…
Jól érzem magam a bőrömben. Most éppen fogyóban (elégedetten megpaskolja a hasát), mert nyáron lehet, hogy forgatok, állítólag a szakállamat is lenyírják majd. Csajozni fogok! Mármint a filmben. Intenzíven élek, a munkám folyamatosan inspirál, úgy érzem, szükség van a színházamban arra, amit csinálok. Idén négy bemutatóm volt, ami négy különböző embert, megoldandó feladatot jelent, emellett tizennégy szerepet játszom, tizenegyet a Vígszínházban, a többit a Katona József Színházban és a Rózsavölgyi Szalonban. Ha mindegyik előadásból csak egy volna havonta, akkor is tizennégy este színpadon állnék.
Kimerültnek kellene lennie, ehelyett…
Igyekszem karbantartani magam. Rendszeresen járok úszni, kerékpározni, és többnyire gyalog közlekedem. Szerencsés géneket örököltem a szüleimtől, apám is jól bírta magát, élete végéig tornázott reggelenként, anyai dédapám pedig ötvenévesen még a nyakába vette a világot, kivándorolt Amerikába a szegénység elől. Egy bányában dolgozott huszonöt évig, hetvenöt évesen jött haza meghalni.
Önnek soha nem jutott eszébe, hogy külföldre költözzön?
Szerencsére nekem megadatott, hogy fiatalon bejárhattam egész Európát. Talán emlékszik még a Liszt Ferenc életéről szóló tévéfilmsorozatra. Nemzetközi koprodukcióban készült, és eredeti helyszíneken forgattuk egy esztendőn át. Márpedig Liszt óriási sztár volt a 19. században, zongorakoncertjeinek messze földön híre ment, a legrangosabb helyeken, csodás történelmi terekben lépett fel. Igazi kulturális beavatás volt.
Tényleg, játszik valamilyen hangszeren? Tudom, hogy az édesapja hegedült.
Rajta kívül csak két ember tudott hegedülni a faluban – Ibrányban nőttem fel, a Nyírségben –, Tóni Pista bácsi, a cigányprímás és a református lelkész. Apám hozzá íratott be hegedülni, de korainak bizonyult. Nem szerettem, idegenkedtem a zárt nyakú, fekete ruhától és a hegedűórák helyszínétől, a mindig sötét imateremtől, ahova soha egy fénysugár sem szűrődött be. Amikor megműtötték a vakbelemet, végre volt alibim, és lábadozás címén elsunnyogtam az órákat. Ma persze már bánom.
Csak azért kérdezem, mert számos zenés előadásban szerepelt, a Vígszínházban 1973-ban a Képzelt riportba ugrott be először. Majd jött a Padlás, a Kőműves Kelemen, a Jó estét, nyár…
A zene szeretete családi örökség. A szüleim is dalos kedvű emberek voltak, emlékszem, apám gyakran együtt énekelt anyámmal, amikor közösen főzték a vasárnapi ebédet. Mindketten pedagógusok voltak, a kollégáik is ugyanabból a generációból kerültek ki, egy-egy névesti buli alkalmából meghívták egymást az otthonukba. Nem volt lemezjátszónk, de ilyenkor apám előkapta a hegedűjét, és fantasztikus hangulatot teremtett.
Őrzi ezt a szép szokást?
Sajnos nem. Örülök, ha szabad óráimban a magam csendességét meg tudom teremteni. Ezek általában a hajnali vagy az éjszakai órák. Reggel korán eljövök hazulról, délelőtt próba, délután tanítás, este előadás, csak késő este érek haza.
Nem sok ideje maradhatott a családjára…
Csak a hétvégék, de esténként akkor is általában felléptem. Arra azonban ügyeltem, hogy a nyarak szabadabbak lehessenek, ilyenkor aztán víztől vízig, a Tiszától a Dunáig, a Balatontól az Adriáig meg sem álltunk. Mára már mindenki szétrepült a szélrózsa minden irányába, ki itthon, ki külföldön keresi a boldogságát. Negyven éve intenzív szeretetben élhetek. Ez az én megtartó, éltető erőm.
A Vígszínház egész estés koncerttel ünnepelte a születésnapját, felhangzott az összes musicalbetét, amit valaha énekelt.
Jó alkalom volt arra, hogy együtt örüljünk a közönséggel, amíg még élünk. Meghívtam néhány kedves színésztársamat is, akikkel valaha együtt játszottunk a zenés előadásokban. Halász Juditot, Kútvölgyi Zsikét, Kern Andrást, Lukács Sándort. Minket, ötünket még legendás igazgatónk, Várkonyi Zoltán szerződtetett a Vígszínházhoz. A következő nemzedékből is eljött Igó Éva és Hegyi Barbara, aztán ott volt még két kedves egykori növendékem, ma már jeles kollégáim, Balázsovits Edit és Fesztbaum Béla, a fiatalságot pedig a szárnyaló hangú Wunderlich Jóska képviselte. De bárkit hívhattam volna a társulatból, mindenki boldogan jött volna. Mindannyian hordozzuk magunkban azt a színes, jókedvű, a minőségre nagy súlyt helyező szellemiséget, ami a Vígszínházat kezdettől jellemzi.
Ötven év! Ön a hűség szobra. Ez személyiségjegy?
Nyilván az is. Meg aztán amikor Várkonyi 1975-ben leszerződtetett – akkor már két éve játszottam ott főiskolásként –, még fogalmam sem volt róla, hogy egy kis „Európa-szigetre” érkeztem. Gyakorlatilag ki se kellett mozdulnom, helyembe jött az egész világ! Korszakos, híres művészekkel, rendezőkkel találkozhattam, olyanokkal, akik meghatározói a magyar és az európai színházi életnek. És a Vígszínház máig megmaradt színvonalas műhelynek, rendszeresen befogadja az új színházi törekvéseket. Várkonyi mindig azt mondta: az a jó színház, ha ugyanaz az idő a színpadon, mint a nézőtéren! Hiszen nem archeológiai kutatóműhely, hanem az eleven élet terepe, ahol folyamatos párbeszédet folytatunk a jelennel, a közönségünkkel. Előfordult már, hogy valamelyik klasszikussá vált darabot újra műsorra tűztük, új rendezésben, kortárs színházi nyelven, s a bemutató után közölték velem, hogy az eredeti előadás, a hatvanas években, az volt az igazi! Ilyenkor azt válaszolom: a felnövekvő művésznemzedékek új formában, másképp látják a világot, mert a világ is más. Nyitottnak kell lenni rá!
A Kőműves Kelemenben van egy gyönyörű sor: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.” Őszintén, soha nem veszítette el a hitét abban, amit csinál?
Nem. A színészi hivatásomban mindig hittem. Persze hullámvölgyek olykor adódnak, az emberi élet végtére is nem rakéta, amely folyton felfelé tör, hanem kudarcok és sikerek sorozata. Huszonkilenc évesen például elhatároztam, hogy elhagyom a színpadot, és felvételizem az orvosi egyetemre. De mit tesz Isten, pont akkor kaptam egy orvosszerepet az Éjszakai ügyelet című előadásban. Elmentem egykori gégészemhez, Jakab Erzsike doktornőhöz, Isten nyugosztalja, és megkértem, mutasson meg nekem mindent, amit egy belgyógyász orvosnak tudnia kell. Még azt is megtanította, hogyan kell beadni egy vénás injekciót! Azzal ki is pipáltam ezt az álmomat.
Amikor először találkoztunk, húsz évvel ezelőtt, éppen Ibsen Nórájában „torvaldkodott”. Óriási sikere volt.
Pedig tudja, milyen mélyrepüléseket éltem át, miközben Torvaldot (Nóra férje – a szerk.) próbáltam? Egész decemberben zajlott a színpadi munka. Karácsonyra fel kellett függesztenünk, ráadásul az utolsó, ünnep előtti próba pocsékul sikerült. Marton László rendező úgy leszedte rólam a keresztvizet, hogy a következő napokban végig ezen gyötrődtem. A két ünnep között azonban ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és ekkor valami hirtelen megváltozott. Szilveszter délelőttjének összpróbáján megtaláltam Torvald szörnyűséges alakját, s úgy felrepült a történet, hogy újjászületve köszöntöttem az újévet. Utólag jöttem rá, hogy azért volt szükségem arra a kudarcra, hogy elvégezzem azt a nehéz lelki munkát, amit a szerep megkívánt. A végén valóban korszakos előadás született… A kudarcra szükség van, mert így tudjuk igazán értékelni életünkben azt, ami fontos és értékes. Annyi jó dolog történik az emberrel, mégis könnyen elfelejti, és hagyja, hogy a negatív élményei beárnyékolják azokat. Miért? Én inkább a sok-sok emberi jóságból táplálkozom. Ez segít élni.
Talán a szerepeiben megéli a rosszat, és a katarzis során megtisztul a lelke?
Az biztos, hogy sok ilyen szerepet játszottam. A legfrissebb bemutatónkban, a Macska a forró bádogtetőn című darabban például Big Daddyt játszom, a családfőt, egy kőgazdag, élet-halál szélén táncoló, erőteljes személyiséget. De Kafka A kastélyában is egy piramis csúcsán álló, rendkívül szélsőséges, nagyszabású alakot formálok meg. Ugyanakkor ma este, csak hogy az ív két szélső pontját összekössem, a Sirályban Szorint alakítom, aki a csehovi világ egyik legkiszolgáltatottabb, szeretni való alakja. De említhetném a szüleimet, testvéreimet, a mestereimet, az egykori kollégáimat is, mindenkit, akivel valaha találkoztam. Ők én vagyok, belőlük gyúródott össze az a hetvenéves ember, aki most önnel szemben ül, és aki arra rendeltetett, hogy teljes idegrendszerével, testével-lelkével és szellemével szolgálja azt a drámai szereplőt, akit éppen kell. Mint színész, egyszerre vagyok a munkám tárgya és a munkám eszköze. Ha tetszik, én egy műszer vagyok, akinek, amint szembesül egy történettel, egy bonyolult emberi élettel, egy szereppel, az alkatrészei úgy szerveződnek át, hogy a legkifejezőbben tudják azt életre kelteni. Ahogy Weöres Sándor írja: „Ki minek gondol, az vagyok annak…”
Mi kell ehhez? Mire van szükség a művészethez?
(Egy pillanatra elgondolkodik.) Belső szabadságra. Nézze, itt ülünk, és kulturáltan beszélgetünk, ami annak köszönhető, hogy abroncsként körbefog bennünket a neveltetésünk, a nyelvünk, a gesztusaink. Nem teszünk semmi olyat, ami bizonyos határon átlépne. A színművészet lényege éppen az, hogy kilépünk ebből az abroncsból, és a képzeletünk segítségével az emberi létnek olyan formáit és terepeit is bejárjuk, amelyekhez a privát életünkben nincs közünk.
Tanítható ez? Ön harminchat éve tanítja a mesterséget a színművészeti egyetemen.
Személyiségfüggő. A fele a színészi tehetség, a másik fele kondíció kérdése. Nemcsak a fizikai, hanem a lelki, az idegrendszeri és a szellemi kondícióé, mert mindent, de mindent ki kell bírni! A hatalmas terhet, felelősséget jelentő sikert ugyanúgy, mint az összeroppantó erejű vákuumot, a fülsiketítő csöndet.
Az utóbbi évtizedekben rendez is. A dzsungel könyve című musical már az ezerháromszázadik előadáson is túl van a Pesti Színházban, színháztörténelmet ír. Hogy kezdődött?
Horvai István és Kapás Dezső, akik a főiskolán a tanáraim voltak, 1987-ben meghívtak maguk mellé tanítani, és néhány év múlva azt éreztem, szeretnék tovább okulni. Tágabb szellemi horizontra vágytam, és jelentkeztem az egyetem rendezői szakára. Óriási élményt jelentett. De rendezni nem kell mindig, csak hogyha valamit el akar mondani az ember! Kell hozzá egy sugallat. A Rózsavölgyi Szalonban megy most egy rendezésem, a Churchill és Garbo, már az ötvenedik előadásnál jár. Nagyon örülök neki, ahogy A dzsungel könyve sikerének is. A sugallat, hogy ezt a mesét színpadra kell állítanom, akkor lepett meg, amikor annak idején esténként felolvastam a könyvet a két lányomnak. Együtt borzongtunk rajta. Aztán az alkotótársaimmal három éven át keményen dolgoztunk, mire megvalósult. A régiek közül már csak Méhes László, Ká; Reviczky Gabi, Balu; és Borbiczki Feri, Akela maradtak benne, őket már fiatalabb kollégáinkkal lekettőztük, de ha szerepütközés van, időnként még én is beállok Balunak.
Azt mondta, nyáron pihenésre is szakít időt…
Már megterveztük a barátokkal az ausztriai biciklitúrát. Vonatra tesszük a bringákat, fel a célhoz, aztán szépen visszacsorgunk a Duna mentén. Ha elfáradunk, megállunk, és kiülünk valamelyik teraszra. Mennyit vágyakozom én ez után egész évben, amikor éppen az Urániától, a tanításból baktatok a Pesti Színház felé! Az utcán söröznek, dürrögnek, csacsognak az urak és a hölgyek, zajlik az élet, én meg sietek a fellépésemre. Most én is ki fogok ülni a teraszra, és bár már huszonhárom éve egy kortyot sem iszom, nézem, ahogy a szívemnek kedves emberek jóízűen söröznek. Nekem az is boldogság!
Elképzelni is jó egy ilyen gazdag, kerek életet!
És, remélem, még nincs befejezve! Rengeteg feladat vár még rám. Többek között októberben egy rendezés a Pesti Színházban, januárban pedig egy nagy színészi feladat a Vígszínházban. Addig is élvezem az életet. Hajnalban ébredek, a kertben ilyenkor tavasszal zeng a természet, és én beszívom az orgona bódító illatát. (Széles mozdulatokkal illusztrálja.) Mindennek tudok örülni, ami felfedezés, még annak is, ha csak átutazom a szomszédos településre a HÉV-vel. Mindenre kíváncsi vagyok! Hogy Churchillt idézzem: „Az ember akkor is fiatal marad, ha már megöregedett.”
Fotó: FALUS KRISZTA
