Ahogy ébredés után kinyitom a vendégház ablakát, megborzongok. A Magas-Bakonyban ilyentájt még hűvösek a reggelek. Belefülelek a csendbe. Halk patakcsobogás, rigófütty, egy mókus aprókat neszez. Az udvaron kanyargó ösvény a Szent Mauríciusz Monostor kapujáig vezet. Hófehér, vaskos falak, balról barokk templom támaszkodik hozzá. 2018-ban, az apátság ezeréves fennállása alkalmából ízlésesen renoválták az épületeket. Váratlanul felbukkan a puszpángbokrok mögül egy fej. Toókos Péter János, rendbéli nevén János testvér az, rajta a bencések fekete habitusa, karjában hatalmas fekete kandúr. Remélem, nem Lucifer!
– Nem – göcög a nevetéstől a barát –, úgy hívják, Galé. Van egy Passz nevű cicánk is, tavaly menekítettük. Hasznos munkatársak. Amíg nem voltak, az egerek folyton dézsmálták a mandulát.
János testvér eredetileg francia–ógörög szakos tanár, tíz évig tanított a pápai gimnáziumban. – Egyébként Szentesen születtem – meséli –, Szegeden végeztem az egyetemet, de közel s távol nem akadt franciatanári állás, így kerültem Pápára. Először csak a diákjaimat hoztam el Bakonybélbe kirándulni, aztán magam is egyre többet jöttem. Megirigyeltem a szerzetesi életet. Főleg az ima vonzott, a napi négyszeri ráérős imádságok. Az én szeretetnyelvem a minőségi idő. Közben persze dolgozunk is, kertészkedünk, de marad időm fordítani is. 2011-ben vettem fel a szerzetesi ruhát. Szép rituálé. Új ruhát kapunk, új nevet, annak jeléül, hogy új életet kezdtünk. Vigyázzon a fejére, alacsony ez a somfa! Háromszáz éves. Ez meg az ükunokája. Ebből az elkorhadt fatönkből hajtott ki néhány évvel ezelőtt. Ahol halált, fájdalmat látunk, abból Isten új életet fakaszt – mormolja eltűnődve.
Monostorkosságok
Közben megejtjük reggeli sétánkat az öthektáros arborétumban. János testvér hosszan, derűsen mesél. Az őzről, ami nemrégiben betévedt a parkba, és azóta nem talál ki, a kemencéről, amit Efrém testvérrel időnként bedurrantanak, hogy pizzát süssenek… Majd bevezet a birodalmába, a konyhába. Nagy Ferencnével, Borival – mert a monostornak alkalmazottja is van – vállt vállnak vetve főznek a kilenc bencés szerzetesre, meg a vendégház folyton változó lakóira. Most éppen ránk.
– Dicsértessék! – üdvözöl széles mosollyal Bori, és kézfogásra nyújtja lisztes kézfejét. Éppen levendulás linzert szaggat. Azt szereti a legjobban, vallja be, amikor a küszöb alól kikanyarodó illat idevonzza az édesszájú testvéreket. Hétfőn és kedden János a soros szakács, Bori ilyenkor eladásra süt vagy befőz.
– Mindketten elvégeztünk egy OKJ-s szakácsképzést, és folyamatosan fejlesztjük magunkat – avat be a műhelytitkokba Bori. – Mióta meghalt az uram – könny szökik a szemébe –, jobb, ha hétvégenként elfoglalom magam. 1992-ben kezdtem el itt dolgozni, édesanyám hívott magával kerti munkára. Akkoriban a monostor még szociális otthonként működött, ide internálták az ötvenes években az apácákat. Azok tudtak ám csak főzni! Kár, hogy én már nem lehettem tanúja. A szakácskönyvünket még nem említettük, pedig… Úgy volt, hogy a legsikerültebb fogásokat kiposztoltuk a közösségi oldalunkra, és annyian biztattak, hogy állítsunk össze belőlük egy kötetet, hogy nekiláttunk. Azóta a második Monostorkosságok könyv is megjelent. (A receptekből néhányat megtalálnak e heti számunk Gasztró rovatában – a szerk.)
Elhívás és közösség
János testvér jelzi, hogy Ábel atya már vár minket.
A szerzetesek pontos időbeosztás szerint élnek, Ábel atya különösen elfoglalt, mert ő a falu lelkipásztora is. Előzékenyen bevezet a monostor fogadószobájába.
A folyosón mély csend, fölöttünk csúcsíves boltozat, előttem egy óriási feszület, jobbra és balra szerzetesi cellák.
– Testvérként élünk itt – mondja halk, szelíd hangján az atya. – Természetesen ez nem vértestvérséget jelent, hanem a lelki, Jézus Krisztusban való testvériséget. A szerzetesi közösségben ketten vagyunk papok, Izsák és én. Izsák a perjelünk, mert a vezető mindig pap. Hivatalosan a pannonhalmi apátság alá tartozunk, de nagy függetlenséget élvezünk. Mi a különbség a papi és a szerzetesi elhívás között? Nos, a papok egyházi tisztségviselők, az egyházmegye oda helyezi őket, ahova jónak látja. A szerzetesek pedig laikusok, akár önök, csak itt, ebben a speciális közösségi formában élik meg az elhívásukat. Ők tehát a közösségükkel kötelezik el magukat, hogy Krisztus szeretetében éljenek együtt életük végéig. Követik Szent Benedek reguláját, azaz az „ora et labora”, az imádkozás és a munka jegyében telnek a hétköznapjaik. Nincs magánvagyonuk, mindenük közös, és cölibátust fogadtak, azaz nem tartanak fenn párkapcsolatot. Esetünkben az aszkézis nem önmagunk ostorozásában ölt formát, hanem abban, hogy a nap huszonnégy órájában el kell viselnünk egymást. És ez nem kis kihívás! Vissza kell szorítani az egót, el kell engedni a saját akaratot. Cserébe belső szabadságot nyerünk. Szó sincs a személyiség leépítéséről, igyekszünk mindenkinek olyan feladatot találni, amelyben örömét leli.
Ábel atya Balatonfűzfőn nőtt fel, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, ott érzett először hívást az evangélium hirdetésére, árulja el. Ugyanakkor nagyon erős volt benne a közösség iránti vágy is. Ezért 1986-ban örökfogadalmat tett a bencés szerzetesrendben, egy évvel később pedig pappá szentelték. Előbb a győri bencés gimnáziumban tanított, majd 2007-ben megérkezett Bakonybélbe, ahol éppen a fennmaradásért küzdöttek a testvérek. Tudni kell, hogy a Szent Benedek-rend eredetileg nem tanító rend, hanem önfenntartó monasztikus közösség, ki kellett tehát találniuk, miből fognak megélni, hiszen ha nem tanítanak, nem kapnak fejkvótát a diákok után. Gyógynövényeket, levendulát, gyümölcsöt, komlót kezdtek termeszteni, majd partnervállalkozókat kerestek, akik feldolgozzák a terményeiket. Nemrég nyitottak a látogatótérben egy üzletet, ahol a lekvárt, mézet, sört, szárított gyógynövényeket értékesíthetik.
Az ideáktól a realitásig
Következő utam a bronzműves műhelybe vezet. Anzelm testvér éppen egy liturgikus tárgy tervén dolgozik. Eredeti végzettsége szerint történelemtanár, örömmel beszél a monostor elmúlt ezer évéről. Az apátságot Szent István alapította 1018-ban, és Szent Gellért is remetéskedett itt, egy sziklába vájt barlangban a falu határában. Békés és küzdelmes korszakok váltották egymást. A szerzeteseknek előbb a török elől kellett menekülniük, de a 18. század elején visszatértek, és újjáépítették a monostort, majd II. József feloszlatta a bencés rendet, és csak 1802-ben alakulhatott újra. A szocializmus alatt újabb kényszerszünet következett. 1998-ban azonban hat bencés szerzetestanár, köztük ő, elhatározták, hogy közösséget alapítanak Bakonybélben. Anzelm egy évvel később csatlakozott a társaihoz, előbb még elkísérte osztályát az érettségiig a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban.
– Hat középiskolai tanár, tele szép ideákkal, az egyéni és a közösségi megújulás vágyával! – tekint vissza az indulásra negyed évszázad távolából. – A valóság azonban egészen más volt, mint ahogy mi elképzeltük, attól kezdve, hogy amikor idejöttünk, még ötvenhárman laktak a szociális otthonban, ami harminchárom falubelinek adott munkát. Egy vizes melléképületbe vettük be magunkat, és elkezdtünk gazdálkodni, mellette újraolvasni az írott monasztikus hagyományokat. Ezek és a tapasztalataink formálják máig az életünket. Igyekeztünk az adottságokkal jól sáfárkodni, de ez a mai napig egy tanulási folyamat. Súlyos veszteségek is értek – hajtja le a fejét szomorúan. – Öten elhagyták az új alapítást. 2007 volt a kritikus év. Aztán a 2001-ben érkezett Izsákkal és az akkor csatlakozó Ábellel újra nekigyürkőztünk. Az ideáktól a realitásig eljutni sok szenvedéssel jár…
Anzelm testvért eredetileg Vásárhelyi Imrének hívják, árulja el az egykori Tisza-szabályozó leszármazottja. Családjukban magától értetődő volt az istenhit és a művészetek szeretete. Itt, Bakonybélben a gazdasági szükség és a szépség iránti vonzalma ösztönözte arra, hogy szakrális műtárgyakról készített másolatokkal járuljon hozzá a monostor boldogulásához. Nézzem meg például ezt a füles-botos baltát! Krisztus előtt 1500-ban még ilyenekkel a zsákjukban jártak az emberek. Vagy ezt a szabadbattyáni feszületet! Az Iparművészeti Múzeum egykori igazgatója, Lovag Zsuzsa ajánlotta a figyelmébe, az ő engedélyével készített róla Anzelm másolatot. A rügyekkel ékesített keresztfát és a gyerekrajzok arányaira emlékeztető korpuszt egy csepeli öntödében készíttette, a nyersöntvényeket pedig itt munkálták meg a monostori műhelyben. Gyönyörű!
Az atya és a bárányok
A délután fizikai munkával telik, a testvérek magaságyást építenek a gyógynövényeknek. Lapátolnak, talicskáznak, alaposan megizzadnak. Máté testvér közülük a legvilágibb jelenség.
– Negyvenhárom évesen tettem örökfogadalmat – osztja meg velem, miközben kifújja magát. – Előtte nagykanállal faltam az életet, voltam vállalkozó, kamionsofőr… Amikor végre engedtem a hívásnak, éppen Londonban éltem, és akkoriban vettem egy drága autót. De közben éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Hál’ istennek volt bátorságom elindulni másfelé… Már huszonévesen volt egy látomásom. Valamire készültem, mire egy hang rám szólt: „Látlak.” És mintha száz szem tapadt volna rám. Szíven talált az a mondat, a következő évek folyamatos belső vívódással teltek. Amikor eljöttem ide, Bakonybélbe, hogy végre beszéljek valakivel erről, már tudtam, hogy itt maradok. Megkönnyebbültem. Mindenkinek azt üzenem, legyen bátor! Éberen figyeljen befelé, akkor tudni fogja, merre kell mennie. Ideje lezuhanyozni, kezdődik az esti imádság!
Izsák atya és a bárányok… Megkapó jelenet, a vesperás után kapjuk lencsevégre. A perjel zabbal igyekszik megetetni a remegő lábú kisbárányokat, alig egy hónapja születtek. Izsáknál közvetlenebb vezetőt nem is választhatott volna a közösség. Szelíd, bölcs mosolya most is itt van előttem.
– Komlón nőttem fel, egy bányászvárosban – kezd bele a történetébe. – A családom nem gyakorolta a hitet, néztek is nagyot, amikor ezt az életformát választottam. Úgy kezdődött, hogy gyerekként sosem értettem, a legjobb barátom miért tűnik el szombat esténként, amikor végre játszhatnánk. Egyszer aztán elhívott magával. A templomban csupa fiatalt láttam, gitároztak, beszélgettek. Nagyon megfogott, attól kezdve ez lett az életem. Eredetileg bölcsésznek készültem, majd huszonkét évesen eldöntöttem: belépek a bakonybéli közösségbe. Megragadott az egésznek a hősiessége, a hitelessége és a radikalizmusa, ahogy elszántan mennek előre. Később csatlakozott hozzánk János testvér, majd Günter és Máté, és készülődik Jakob, Ignác, valamint Efrém testvérünk. Növendék éveimben, ez öt év az örökfogadalom előtt, teológiát végeztem Rómában. Három és fél évvel ezelőtt választottak vezetőjükké a többiek. Sokrétűek a feladataim. Intézem a monostor gazdasági ügyeit, figyelek a munkatársaink jóllétére, és elbeszélgetek azokkal, akik hozzánk fordulnak egy-egy krízishelyzetben. Mert válnak, meghalt valakijük, abortuszon estek át… Sokszor nehéz terhet hagynak itt. Azonkívül hetente lelki tanítást adok a testvéreimnek. Ez azt jelenti, hogy összegyűlünk, és egy téma kapcsán elbeszélgetünk. Lehet az a pandémia, de akár az is, hogy fogadjuk-e a monostorban a médiát. Hogy mi lehet a szerzetesség üzenete ma? A béke és a remény. Az, hogy ebben a rossz irányba haladó világban az önkorlátozás és a figyelmes jelenlét, az együttműködés keresése képes békét teremteni. Ilyen időkben a monostor a remény forrása lehet. Nézzen körül, boldogan, emberhez méltón élünk, hagyunk magunknak időt a kiteljesedésre. Én, mióta itt vagyok, több könyvet írtam, megtanultam pár nyelvet, lovagolok, és futottam maratont is. Nem pusztán lemondásnak éljük meg a szerzetesi életformát, hanem lehetőségnek arra, hogy teljes életet élhessünk.
A napzáró imádság alatt Izsák szavai járnak a fejemben. A félhomályos templomban gyertyák lobognak, az atya citerázik, a szerzetesek énekelnek. Majd csendesen imádkoznak. Eszembe jut János testvér mondása: „A kompletórium számomra a jóéjtpuszi az Úristentől.” Elmosolyodom.
Fotó: Falus Kriszta
