Vajon mit csináltak a gyerekek, amikor még nem voltak játszóterek? Az ötvenes években egy vidéki család nem is nagyon tudta, mit jelent ez a fogalom, legfeljebb egy-egy libikóka, hinta vagy homokozó tűnt fel a kisvárosok parkjaiban, de ott volt az udvar, az utca vagy épp a folyópart, ahol napestig lehetett játszani, mert ezek a helyszínek végtelen teret nyitottak a szórakozásnak és a képzeletnek.
Az első játszóteret az állatkertben építették meg Budapesten 1912-ben, mindjárt óriási tumultust okozva. Olyan sokan jöttek, hogy az eseményről beszámoló Vasárnapi Újság szerzője azon aggodalmaskodott, a gyerekek hogy fognak tudni így egyáltalán megmozdulni. „Van itt létra, gyűrűhinta, pózna és mászókötél. Odébb magas körhinta, ahol egyszerre öten is röpülhetnek körös-körül. Aztán a kisebbeknek dupla hinta, kényelmes ülőkével, a legapróbb apróságok passziójára meg ülőkés, biztonságos baby-hinta” – számolt be a helyszínről.
Az első, majd a második világháború megszakította a játszótér-evolúciót, de közben azért elkészült egy-egy gyöngyszem, például a gellérthegyi, amelyről vidám fekete-fehér képsorokban számolt be a filmhíradó 1930-ban, ezzel a felirattal: „A Gellért-hegy oldalán, virágzó fák alatt, tavaszi verőfényben élvezi a gyereksereg az ideális játszótér örömeit.” A filmkockákon a boldog kislányok és kisfiúk hajóhintán himbálóznak, ringlispílen forognak, és hat óriási csúszdán csusszannak, minden bizonnyal a mai „csúszdás” játszótér helyszínén.
Hogy aztán a hetvenes évekre a játszóterek Budapesten és vidéken is gombamód elszaporodtak, annak jórészt a tömeges lakásépítés volt az oka. 1960-ban indult el ugyanis az első tizenöt éves lakásépítési terv, melyben a pártvezetés több százezer új lakás megépítését irányozta elő. A cél az volt, hogy hatékonyan és gyorsan juttassák komfortos otthonhoz a tömegeket, mivel a második világháború után lakáshiány alakult ki. A hetvenes évek beköszöntével ráadásul szülőkorba értek a Ratkó-gyerekek, és ez valóságos népességrobbanást idézett elő.
Eljött a kulcsos gyerekek korszaka, a társasházakban, lakótelepeken sok fiatal család élt hasonló életkörülmények között, önszerveződő közösségekkel. 1967-ben bevezették a gyest, így a dolgozó anyák gyerekeik hároméves koráig a kicsikkel együtt jártak ki a játszótérre, aztán, amikor nagyobbak lettek, már egyedül is elengedték őket. Ehhez hozzátartozott az is, hogy akkoriban a felnőttek szabad idejükben nem ugráltak „animátorként” a gyerekek körül, hanem egymással szerveztek programokat.
„Amikor meguntuk a kidobóst, az amerikai fogót, a gumizást, végigjártuk az összes játszóteret a Hamzsán – meséli egy ismerős, aki a XI. kerületben nőtt fel a hetvenes években. – Később, amikor már nem hintáztunk, klubunk is volt, a társasház biciklitárolóját festette ki az egyik srác, aki a Kisképzőbe járt, és az utca túlfelén lakott. Ott bömböltethettük a magnót, levittünk egy tévét, videólejátszót… Szerelmek szövődtek, és életre szóló barátságok. A mai napig összeköt minket a nosztalgia és az, hogy bár nem mindenkinek volt felhőtlen a családi háttere, ez a kis közösség megtartotta, és emiatt mindannyian úgy emlékszünk vissza, hogy csodás gyerekkorunk volt.”
„Két tízemeletes paneltömb közötti, mai szemmel nézve icurka-picurka kis betonozott játszótéren nőttem fel – emlékszik vissza egy másik barátom. – A családi alapszabály az volt, hogy ha az utcai közvilágítás felkapcsolt, nekünk azonnal haza kellett indulnunk. A focipályának nevezett zsebkendőnyi kis gyomos területen az választhatott csapattársakat és határozhatott meg gyakorlatilag minden szabályt, akié a labda volt. Meg kellett ígérnünk a szüleinknek, hogy ha a labda kigurul az úttestre, nem megyünk utána, csakis felnőtt jelenlétében. Egyszer elgurult a focilabda, és mi lélekszakadva rohantunk fel a negyedikre, hogy szóljunk, mert egy felnőtt sem volt a közelben, de mire visszaértünk, a labdát már valaki eltulajdonította.”
Landolás az aszfalton
„Hatalmas játszótér az egész világ, sírunk, ha bánat ér, de játszunk tovább” – Kovács Kati dala 1975-ből szépen írja le a kor fiataljainak lelki beállítódását, de sorai akár szó szerint is értelmezhetők. A jószerivel betonnal, aszfalttal, gyöngykaviccsal felöntött, vascsövekből hegesztett játékokkal berendezett terekről ugyanis szinte mindenkinek eszébe jut egy-egy baleset is. Volt, akinek a rakéta lett a mumusa, ez a félkörívekből álló mászóka, kúp alakú tetővel. „Egy ilyen rakétáról estem le, többször beverve a hátam, a tüdőt ért ütés miatt elakadt a lélegzetem. A tanárnak kellett jó párszor iszonyúan hátba vernie, hogy a reflex beinduljon, és ismét tudjak lélegezni… Tizenegy éves voltam.”
„Örökké viselem a nyomát. Tízéves lehettem, a rakéta vasrudaiba ütközve felszakadt a szemöldököm.”
Mások a „gofri” becenevű, négyzethálós mászókára emlékeznek nehéz szívvel, megint mások pedig a félkör, esetleg a ház vagy a cica alakún csúsztak meg, és szereztek sérüléseket. A gömbmászókát megmászva könnyedén lehetett visszaesni az alsóbb vasrudakra, így, felismervén a tendenciát, egy idő után ezek alsó részét a kivitelezők beásták a homokba.
Rendszerint három hinta himbálózott egymás mellett – ma is érthetetlen okból –, emiatt rengeteg baleset történt. Ha a középsőről leszállt valaki, és próbált kimenni, nagyon ügyesnek kellett lennie ahhoz, hogy ne találja el valamelyik szélső hintázó. Ráadásul könnyű volt a hintából kiesni, hiszen az embert csak egy laza vaslánc tartotta, ami alatt simán ki lehetett csúszni, így nem egy nagyobb lendítés végződött csúnya fejsebbel.
A vaslétrás műkő csúszdákról is érdemes említést tenni. Isten tudja, hogyan lehet, hogy az ember nem pottyant le róla oldalt, főleg, mikor fölfelé próbált mászni rajta, hiszen csak egy minimális perem védte meg az eséstől.
A játszótéri rémtörténeteknek jó része persze vagánykodásból adódott. Meg akartuk mutatni egymásnak a szuperképességeinket, akkor is, ha nem voltak, vagy még nem gyakoroltunk eleget. Megpróbáltunk kiugrani a mozgó hintából, ha a nagyok is azt csinálták, vagy éppen át a szomszédos fára. Én sosem láttam élőben olyat, hogy körben átlendült volna valaki a hintát tartó vasrúdon, de többen állítják, hogy ezt is meg lehetett csinálni.
„Volt valahol egy hordó, talán a Hajógyári-szigeten, amibe bele lehetett mászni, és úgy hajtani. Azt hittem, ha én abba belemegyek, olyan menő leszek, mint Olivia Newton-John a Grease-ből, de csak a térdem horzsoltam le csontig, és hányingerrel érkeztem a hordót körülvevő gyöngykavicsra. A libikóka pedig maga volt a szocialista rodeó, csak az számított, ki marad nyeregben” – szól egy mai családanya beszámolója.
Az biztos, hogy edzettek lettünk, egy idő után még esni is megtanultunk, panaszkodni a fájdalmainkra nem volt divat, olyan meg eszébe sem jutott senkinek, hogy számonkérje az államot a gyerekeket érő veszélyek miatt.
Vadregényes mesebirodalmak
A sok viszontagság mellett azért ott vannak a szelídebb emlékek is, a szárnyaló képzelet színes képeivel átitatva. A ház alakú mászókából kartonlapok, falevelek, moha segítségével hamar egy varázserdőben álló kunyhó kerekedett, a homokozóban meg nemcsak várat építettünk, hanem közben sokszor egész regéket találtunk ki a benne lakókról. Elbújtunk a pukkanós bogyót termő bokrokban, meg varázsitalokat főztünk kéregből, fűből, kavicsból. Egy ismerősöm, aki a Benczúr-kertben nőtt fel, így mesél róla: „Vadregényes hely volt, és különlegessége abban rejlett, hogy a játékok nagy része, ahogyan ma is, fából készült. Ott aztán a legromantikuabb történeteket lehetett eljátszani, például hogy hercegnők vagyunk, akik két különböző palotában laknak, és csak az azokat összekötő hídon találkozhatnak. Alapélmény volt még, hogy állva hintáztunk, ketten egy hintán, és egy kislánnyal ritmusra kántáljuk az összes film címét, amit valaha láttunk a tévében.”
A tipikustól eltérő tervezés igazából már a hatvanas évektől előfordult itt-ott, természetes anyagokkal, vizes megoldásokkal, kanyargós csúszdákkal, a mindenhol látható sokszínűség azonban csak a kilencvenes években kezdődött el. De tévedés ne essék, a klasszikus vas és beton játszóterek még a kétezres években is jelen voltak szerte az országban. 2002-es cikkében a Magyar Hírlap arról számol be, hogy bezárhatják a játszóterek zömét, ha a következő évben életbe lép az a rendelet, amely az Európai Unió követelményeihez hasonló szabványokat vezet be Magyarországon. „Nemcsak a hintákat, csúszdákat, mászókákat kell horribilis pénzekért lecserélni, de a jelenleginél sokkal drágább karbantartási költségek is az önkormányzatokra hárulnak majd” – panaszkodik a lap, és érdekes módon mindvégig az anyagiak miatt aggódik, a gyerekek biztonsága még ekkor sem merül fel mint mindent vivő érv. Pedig a cikkben leírják azt is, hogy az aktuálisan érvényben lévő szabvány szerint is minden második játszótér életveszélyesnek tekinthető. Ezzel párhuzamosan már megjelentek a külföldi és helyi magáncégek, amelyek újfajta, izgalmas és egyedi megoldásokat hoztak. A talaj gumi, a hintával átfordulni nem lehet, a libikóka nem csattog. Bármennyire nosztalgikus érzéseket keltenek is bennünk a rakéták, cicamászók, betoncsúszdák képei, erre azért nehéz azt mondani, hogy régen minden jobb volt. Az ember csak nézi ezt a sok „rókás”, „mackós”, „ceruzás” és egyéb jelzőkkel illetett miniuniverzumot, bennük az EU-konform biztonságban kúszó, mászó, himbálózó, csúszó, forgó gyereksereget, és arra gondol: vajon hogyan éltük túl…?
Fotó: Fortepan / Főfotó, Szánthó Zoltán, Mti / Potzmann János
