Akkor most egyperces csend, melynek során, kérem, mindenki gondoljon a kamaszkorában elkövetett legnagyobb őrültségre. Ha több van, a legemlékeze-tesebbre. És nem, nem kell hangosan kimondani, hátha egy tizenéves meghallja, kihívásként értelmezi és kipróbálja. Aki volt kamasz, vagy nevelt már tinédzser gyereket, tudja, miről beszélek. 

Anyaként kettősség van bennünk, mert amikor csendes a tini, mondjuk, elmélyülten olvas, az ember elnézi az okos kis arcát, ellágyul, hogy sugárzik belőle az értelem, hamvas a pofija, és nyilván sokra viszi majd. Ám amikor a telefonját nyomkodja, totális süketséget tettet, és kizökkenthetetlenül kizárja a külvilágot, és benne az anyját, aki a minimális rendrakásra próbálja rávenni az órák óta mozdulatlanul heverő, kizárólag a hüvelykujjait (azokat viszont iszonyú gyorsan) mozgató kölyköt, akkor semmiféle lágyulás nem tapasztalható, ellenben a vérnyomás az egekben, és senki ne csodálkozzon, ha kivágjuk a magas cét.

Popper Péter írta, hogy talán a három legnehezebb emberi feladat elviselhető kamasznak, elfogadható betegnek és kellemes öregembernek lenni. Hozzátenném, ennél az első lépcsőfoknál még nincs is tapasztalatunk, hogyan kell „elviselhetően” viselkedni. 

A mi szüleink még más dolgoktól féltettek minket. Nem létezett internet. Ma a gyerek egy ellenőrizhetetlen világban követhetetlen dolgokat művelhet. Nem elég attól tartani, hogy beül egy tapasztalatlan sofőr mellé, de az is álmatlan éjszakákat okoz, hogy milyen, a neten megismert emberekkel fog találkozni. Egy dologban bízhatunk: hogy az első évtizedében megtanítottunk neki mindent, amire most szüksége lesz.