Vasárnap délelőtt. A kanapén heverészünk, a lányom az ölembe hajtja a fejét, zenét hallgatunk. Áldott idő. Ilyenkor mindig az jár a fejemben: „Most nézd meg jól, most jegyezd meg az orra ívét, a tökéletes bőre árnyalatát, a légvétele ritmusát a tenyered alatt.” Hiszen mindjárt felnő. A születése napjától mondogatom magamnak, hogy tíz (kilenc, nyolc…) évem van kiélvezni a kisgyerekes, összebújós időszakot. Mára két évem maradt. Vagy egy kicsit több. Vagy egy kicsit kevesebb. Minden perc drága.

És mégis, még ebben a pillanatban is húz valami, el, tovább, érzem a készültséget az izmaimban, mennék, menni kellene, vár a cikk, a bolognai szósz, a dagadt ruha. Eszembe jut egy másik, hasonló eset. Akkor az alvó, lázas gyerek mellől keltem fel, mert nem hagyott nyugodni a konyhában a rakott krumplihoz részben megpucolt tojás és félig felszeletelt kolbász. Elszégyellem magam, utólag is. Kit érdekel a rakott krumpli. Milyen anya vagyok.

Mégis mi hajt, mi űz ennyire? Sosem tudom, milyen hónap van, mert már a következőben járok, vezetés közben telefonálok és átlépem a sebességkorlátozást, a torna végén a nyújtás alatt már az e-mailjeimet ellenőrzöm, ebéd közben olvasok, az utcán futva közlekedem, és a kislányomnak annyiszor mondom, hogy „Mindjárt!”, hogy az már engem is fáraszt. És amikor meglátom a férjemet, amint egy értekezlet és egy prezentáció összeállítása között a kanapén fekve, csukott szemmel, fejhallgatóval a fején pihen, ámulattal vegyes megdöbbenéssel bámulok rá. Zenét hallgat. Csak zenét hallgat. Micsoda luxus!
Ő megengedi magának.