Telefonálok, hogy megbeszéljük, melyik nap lenne jó a látogatásra. Már épp letenném, amikor elégedett mekegést hallok; kiderül, hogy fejés közben csíptem el Domaföldi Annamarit, és a kecskék is úgy érezték, bele kell szólniuk a társalgásba. Amikor legközelebb hívom, hogy megerősítsem, másnap érkezünk, éktelen csivitelés a háttérzene, épp Pityut, a kis papagájt eteti kézből. Pityu nem repül, pedig ép a szárnya, és amikor szabadon van, nem mozdul el a gazdája mellől, masírozik mellette, megy vele gyomlálni, áll a fűszerkert mellett, és magyaráz neki. Már meg sem lepődöm, tudom, hogy Domaföldiéknél mindig történik valami. Amikor megismertem Annamarit, kértem, hadd írhassak erről a csodavilágról, de ő csak azzal a feltétellel ment bele, hogy nem csinálok az életükből szirupos idillt. A Nők Lapja Kert és Virág különszámban jelent meg a cikk az arborétumnak beillő birtokról. Azóta eltelt kilenc év, nagyobb lett a terület, több az állat, még mesésebb a látvány, de mindez még több munkával jár, amit ők maguk végeznek az azóta felnőtt gyerekeikkel.
Ahogy megérkezünk a Domafarmra, varázslat történik, mint amikor a Narnia krónikáiban átmennek a szekrényen, csak itt a Törökbálintról kivezető úton kell egyszer balra fordulni, hogy egy másik világban teremjünk. Mintha nem a főváros környékén járnánk, hanem a toszkán dombokon, szemben haragoszöld erdő, előtte szépen nyírt, szelíd legelő, jobbra rendben tartott gyümölcsös, balra a birtok bejárata, ahol nagy mosollyal és két boldogan ugráló kutyával vár minket Annamari. Csepereg az eső, de egyikünket sem zavarja, felkapjuk a bakancsot, hogy bejárjuk az egész kertet, amit 1995-ben kezdtek el művelni. Akkor még kerítés sem volt, csak buckák és nyakig érő gaz. Annamari álma az volt, hogy egy farmon él, nagy családdal, mindenféle állattal, és ennek az álomnak a megvalósításában partnerre talált a szintén kertész férjében. 2011-re felépült a házuk, és ideköltöztek a négy gyerekükkel együtt. Ahogy a hátsó kis tó felé tartunk, megjelenik két büszke páva.
– Régen nyolc pávánk volt, mára csak kettő maradt – mondja szomorúan Annamari –, a többit elvitte az aranysakál, meg elkapta a fiatalabb kutyánk, Simi. Az idősebbik páva, Fredi, mindig a hálószobánk feletti kéményen éjszakázik, és amikor elalszik, elgémberedik a lába, így rendszeresen arra ébredünk, hogy az a gyagya Fredi már megint legurult a tetőről.
HETVEN FASÍROZOTT
Büszkén mutatja a fűszerkertjét, a bazsalikom még nincs kint, megvárja az ültetéssel a Pankrác, Servác, Bonifácot – Szlovákiában így mondják, Annamari Makrancról származik. Van itt minden a koriandertől a tárkonyig, kólafűszer (megkóstoljuk, olyan, mint a kólaízű gumicukor), bokornagyságú pemetefű. Ez utóbbiból a gyerekei maguktól is csípnek, amikor érzik, hogy kapar a torkuk, elrágcsálják, és főznek egy kis kakukkfűteát. Megnézzük a baromfiudvart, együtt matatnak a pulykák, tyúkok, kacsák, gyöngytyúkok, libák, van egy törzsállomány, amit nem bántanak, de a többiből esznek is. Egy kapun keresztül kijutunk az elkerített részre, ahol a kecskék legelnek, kicsit arrébb feltűnnek a csacsik is.
– Simi, te menj vissza, mert ha maradsz, azt a csacsi nem éli túl. Nézd meg, milyen okos a Buksi, ő esőben bent marad. Na, neked nincs ennyi eszed – terelgeti vissza a fekete kutyust kedvesen Annamari. Amikor megkérdezem, most pontosan hány kecskéje van, aprót sóhajt. – A gidákkal együtt húszan vannak. Az elmúlt évem megviselt, beteg voltam, ezért kisebb most az állományom. Tudod, én a családom nélkül semmire nem mentem volna. A gyerekeink harminc-, huszonhét, huszonegy és tizenhat évesek. Az első fiunk orvosi szakmérnök; a lányunk állatorvos lesz, idén diplomázik; a második fiunk mechatronikát tanul; a legkisebb még gimnazista. Tanulnak és dolgoznak, de ezer szállal kötődnek a birtokhoz és egymáshoz, egyelőre mindannyian itthon laknak. Akad olyan nap, hogy ötször megy a mosógép, de a zoknik párosításakor vagyok a legnagyobb gondban. Amikor a kétszázadikat csomózom, akkor már mondom magamban, hogy lenne csak egy lábatok, akkor elég volna százzal végeznem! Fasírozottból hetvenet csinálok, rántott husiból meg negyvenet, és megkérdezik, hogy „csak ennyi?”.
FOGYÓKÚRÁRA FOGOTT LÓ
Bemegyünk a házba megenni a kuglófot, amit Annamari a reggeli fejés után sütött. Egészen ritka az, hogy egy otthon ilyen összhangban legyen a lakójával, a kerttel, azzal, amit a hatalmas ablakokon keresztül látunk. Mindent Annamari tervezett, ők maguk festettek ki nyáron, a kemencét a férjével együtt rakták, kézzel pingálták rá az olajágakat. Kicsit megmelegszünk, majd átsétálunk a lovasudvarba, ezzel az elmúlt években bővítették ki a birtokot. A lovarda a több évtizednyi elhanyagoltság után rettenetes állapotban volt, kiabálva mentek be, hogy szétszaladjanak a patkányok, az udvaron embermagasságban állt a trágya. Hónapokba telt, mire úgy kipucolták, hogy elkezdhessék a felújítást. Most a tizenkét ló úgy él itt, mint egy panzióban. Ahogy bemegyünk, a sarokban egy gyönyörű hátas, Maura eszegeti kapkodva a szénát. Kiderül, hogy a fogyókúrára fogott paci kinyitotta a saját ajtaját, de nem szabad hagyni torkoskodni, ezért gyorsan visszatereljük a helyére.
