A neten azt olvastam, hogy ebben a tartományban kevés az esős napok száma, ezért Pugliát­ gyakran illetik a „szomjas” jelzővel. Ennek ellenére a hat napunk alatt kettő olyan is akadt, amikor az égi áldás miatt csak néhány órára merészkedtünk ki. 

Így viszont megfigyelhettük, milyen derűs kedéllyel alkalmazkodnak az esős időhöz is a helyiek, valamint azt is, milyen lenyűgöző leleménnyel oldják meg az olaszok, hogy a száradó ruhák ne ázzanak el (mert azoknak minden körülmények között a szabadban kell lengedezniük): fóliából speciális esőkabátot húznak a ruhaszárító állványra. Zseniális!

Barinak gyönyörű az óvárosa, érdemes elveszni benne! Macskaköves utcák, hangulatos kis terek, csaknem negyven templom és a Szent Miklós-bazilika, amelyben a szent csontjait őrzik (amiket állítólag Törökországból raboltak el a bari tengerészek). Az idő itt ráérősen hömpölyög, a gyerekek az utcán játszanak, a férfiak beszélgetnek, az asszonyok pedig a házuk kapujában ülve készítik a méltán híres orecchiette (fülecske) tésztát. 

A modern városrész a nyugat-európai nagyvárosokat idézi csillogó üzleteivel és sodró lendületével, de közben mégis olyan olaszos minden: a zsebkendőnyi helyekre beparkoló pici autók, a stílusos nők és férfiak (kifogástalan rúzsozás, gondozott frizurák, selyembéléses zakók), a kaotikus forgalom, amelyben mégis mindenki türelmes, és a túlburjánzó életöröm, amibe az is belefér, hogy egy szendvicsezőben közösen fakadjon dalra a magnóból felcsendülő sláger hangjaira a betérő vendég és a felszolgáló.

Panzerotto a tengerparton

Bariba nemcsak önmagáért érdemes ellátogatni, hanem azért is, mert innen autó nélkül is viszonylag könnyedén eljuthatunk a környező, különböző karakterrel bíró városkákba.

Monopoliba vagy Polignano a Maréba például­ mindössze fél óra vonatozás után megérkezhetünk – szomszédos kisvárosok, úgyhogy akár egy napra is felfűzhetjük őket. Monopoli sziklás tengerpartjával és a közvetlenül amellett található várral bűvölt el, valamint arról marad emlékezetes számunkra, hogy itt kóstoltunk először polipot, egy étteremtulajdonos pedig élő homárt emelt ki egy vízzel teli tartályból csak az én kedvemért (aztán visszaeresztette).

Időtlenség és romantika: az ember önkéntelenül is lelassul Polignano a Maréban, hiszen nincs más dolga, csak csámborogni a fehérre meszelt házak között, és figyelni a szűk utcácskák végén fel-felbukkanó tenger azúrkék villanását. Az egyik sétálóutcában betűfüzérekre lehetünk figyelmesek a fejünk fölött. Ha annyit mondok: „Volare, oh, oh”, biztos vagyok benne, hogy az olvasó fülében már fel is csendül a híres dal, amely az 1958-as Eurovíziós Dalfesztiválon indult világhódító útjára, és két Grammy-díjat is hozott alkotójának. Az énekes, Domenico Modugno itt, Polignano a Maréban született, nem csoda, ha a helyiek nagy becsben tartják az emlékét. A tengerparton ott áll kitárt karú szobra, zakójába mintha belekapna a szél, és ha dalra nem is tud fakadni, megteszi helyette más: az éppen a téren lődörgő idős férfi készséggel a turisták emlékezetébe idézi, hogyan is hangzik énekelve a „Nel blu, ­dipinto di blu”.

Itt ettünk először panzerottót, ezt a paradicsommal, mozzarellával és más, tetszés szerinti finomságokkal töltött isteni kis lángost, amit a tengerparton fogyasztottunk el.

A városka sziklaszirtre épült, a tengerhez lépcsőn kell lesétálnunk. A Lama Monachile csodaszép, sziklafalak közé ékelődő pici strand. Áprilisi ottjártunkkor még csak a legádázabb brit turisták merészkedtek be a vízbe, de nyáron bizonyára egy tűt sem lehet leejteni a parton.

Mesebeli Alberobello

Bő egyórás buszozás után érkeztünk meg Alberobellóba, az UNESCO Világörökség részét képező mesevároskába, ami hófehér, kör vagy négyzet alapú, süvegszerű tetővel fedett házikóiról, a trullókról híres. A legenda szerint az épületek a települést a 17. században a befolyása alatt tartó gróf adócsalásának köszönhetik speciális alakjukat. A nápolyi király rendelete nyomán ugyanis a hűbéruraknak nem a hozzájuk tartozó terület nagysága, hanem az azon álló házak száma után kellett adót fizetniük: márpedig a habarcsot és faszerkezetet nélkülöző épületekből pikk-pakk romhalmaznak tűnő kőrakásokat lehetett varázsolni az adóellenőrök jövetelének hírére, hogy később újra könnyedén felhúzzák azokat.