Lapunk olvasói kedvelik önt. És ön a Nők Lapját?

Hallottam róla, édesanyám ismerte, de én nem olvasok újságot, nem nézek tévét és nem hallgatok rádiót. Úgy tíz éve, tudatosan döntöttem el, hogy minden, a világból érkező rosszat megpróbálok kizárni az életemből. Negatív dolgot nem vagyok hajlandó befogadni, ezért mindentől mentes életet élek.

Ezt nevezik struccpolitikának.

Lehet annak nevezni, és félreérthető sem akarok lenni, de tényleg így érzem jól magam. Például egy ideig azt sem tudtam, hogy gazdasági válság van, a feleségem szólt.

Ezek szerint mégis értesül a hírekről.

Áttételesen. Nagyon szűrve, akaratomon kívül, a családtól, a barátoktól azért ez-az eljut hozzám. 

Gyerekként is ilyen volt?

Igen. Fiatalon sem a bulit kerestem, mint a fiúk általában, hanem magamban zenét hallgattam, zenéltem, néha olvastam. 

A testvérei is így éltek?

Nem, az öcsém, Robi kifejezetten szerette a bulikat. Nekem csak olyan korszakom volt, hogy irigykedve néztem azokat, akik rock and roll életet élnek, képesek napokon át belevetni magukat a buliba. Engem ez nem épített és nem motivált.

Őrzi még az első gitárját?

Sajnos nincs meg. És ha valamit bánok az életben, az egyik az, hogy az első gitáromat, amit édesapám vett, eladtam vagy elcseréltem. Jó lenne visszavásárolni.

Különleges volt?

Egy barna Hohner, amit egy-két fotó őriz, nekem különleges. Azért, mert a szüleim a tízéves gyereknek áldozatot hozva megvették. Édesapám kombájnversenyt nyert, és a jutalmát erre költötték. Gyerekfejjel nem fogtam fel, mennyire óriási összeg huszonegyezer forint 1988-ban. Máig hálás vagyok nekik. 

Érezhették, hogy tehetséges.

Nem hiszem. Nálunk a tettek spontán követték egymást, ha egy szóval kellene jellemeznem a családomat, azt mondanám: ösztönös. A szüleim és mi is mindent így tettünk, nem volt tervezés. 

A zenélés is ösztönös volt?

Persze. Pusztán a zene szeretete miatt összejöttünk, játszottunk, az volt a természetes. Kifejezetten tanulási folyamatról nem tudok. Anyai ágon volt cimbalmos, nagybőgős, anyai nagypapám hegedült, édesapám gitározott, jöttek rokonok, barátok, összeálltunk, zenéltünk. Így tanultam gitározni. Már tízévesen tudtam, zenész szeretnék lenni.

Milyen volt a falu, ahol felnőtt?

Fantasztikus, rendezett, jó hely! Dobozon hihetetlen összetartó közösség élt. Sok cigány lakott a faluban, de mi soha nem éreztünk semmiféle megkülönböztetést. Aki becsületesen dolgozott, azt szerették, nem a származása, vallása, politikai nézete alapján ítélték meg. A szülőfalum lassan öregszik, a fiatalok Gyulán, Békéscsabán, a fővárosban vagy külföldön keresik a boldogulást.

Gyakran jár haza?

Sajnos édesanyám 2011-es halála óta ritkábban. De a nővérem, a húgom, az öcsém és édesapám ott él, napi a kapcsolatunk. Engem már ideköt a feleségem, a három gyerek és a munka.

Büszkék Mező Misire Dobozon?

Nagyon, de én is rájuk. Apura, Kittire, Tündire, Robira és az ott élőkre. A húgom babázik otthon, az öcsém a halastónál gondnok, a nővérem bolti eladó, apukám pedig a polgármesteri hivatali műhely egyik vezetője.

Az édesanyja elvesztését hogyan élte meg?

Rosszul! Megváltoztatta az életemet. Későn értem haza, és ez életem végéig bántani fog. Nagyon szerettem, de amikor elvesztettük, én tartottam a lelket a családban. Édesanyám vesebetegként hetente háromszor járt dialízisre, és biztos vagyok abban, neki így jobb. Nem véletlen, hogy a Jóisten ennyi időt adott neki. A családnak elmondtam, édesanyánknak ez megváltás volt. Egy tevékeny asszony nem bírja a kiszolgáltatottságot. És hívőként talán várta is az Istennel való találkozást.

Neki köszönhető az is, hogy a fia továbbtanult?

Engem a zene érdekelt, de ő azt mondta, szakma kell, és érettségi. Gyulára kerültem, ott szereztem szakmákat, érettségit, csodás évek voltak! Máig szeretem azt a gyönyörű várost, ahol új hatások értek, barátságok születtek, ahol kinyílt számomra a világ. Terveztem, Zsámbékra megyek főiskolára, romológia szakra, de a kiskorom óta imádott zene közbeszólt. Megalakult a La bomba nevű együttes, ahol alapító tag, énekes voltam, aztán 1999-ben megalapítottuk a Magna Cum Laudét, onnantól azt gondoltam, ráérek diplomát szerezni. És lám, Isten tudta az utamat, épp negyven voltam 2018-ban, amikor teológiai diplomám lett a Baptista Teológiai Akadémián.

Hogy került oda?

Megismertem Szenczy Sándor lelkészt, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjét. Sokat dolgoztunk együtt. Neki köszönhetem a megtérésemet, és azt, hogy bemerítkeztem.

Ez meglep, a minap katolikus templomban láttam.

Oda is járunk, tizenegy éve a rákosszentmihályi katolikus templomban esküdtünk. A gyerekeket megkeresztelték, és a Szent András katolikus óvodába, iskolába járnak Szentendrén. Ökumenikus a gondolkodásom, a szemléletem, mert tudom, szemellenzővel nem lehet hitéletet élni, elfogadni Jézust. Aki pedig elfogadja őt megváltójának, az nekem testvérem az Úrban, vallástól függetlenül, mert az Isten, az evangélium minden felekezetnél egyforma.

Ha Zsámbékot választja, talán másképpen alakult volna az élete.

Ezen soha nem gondolkodom, nálam olyan kérdés nincs, hogy mi lett volna, ha… A Teremtő azért van, hogy elrendelje, minek kell történnie. A sorsunkról mi csupán részben döntünk. Minden úgy van jól, ahogy van. Néha arra gondolok, ezt az mondatja velem, hogy jól alakult az életem, megtaláltam a hivatásomat. Máskor azon töprengek, ha elégedetlen, sikertelen lennék, talán nem így gondolkodnék. Nem tudom.

Aki azt vallja: a Teremtő dönt, az a rosszat is elfogadja?

Igen, el kell fogadni. Ez történt édesanyám halálakor. Elfogadtam, és próbáltam meggyőzni a családot: ez így jó, és az élet megy tovább, édesanyánk is azt szeretné, ha boldogok lennénk, nem szomorkodnánk.

Mit jelent kiállni a színpadra, zenélni, énekelni, mesélni?

A zenélés az érzések és energiák oda-vissza passzolgatása a zenész és a közönség között. Ez legtöbbször remekül működik! Azok a napok, amikor előadás van, nem szokványosak, ezt a feleségem is tudja. Fölkelek, erőteljes, ihletett állapotban vagyok, teljesen mindegy, hogy a Magnával, a Budapest Bárral vagy a Mesélővel lépek föl este. Fejben készülök, ráhangolódom, az a nap erről szól.

Hogyan kárpótolja a gyerekeit ezekért a napokért?

Amit egy apának hozni kell, azt mind megteszem, de tudom, több személyes jelenlétet várnának, és én erre törekszem is. Nimród tíz, Bíbor nyolc, Boróka ötéves, remélem, még nem késtem le semmiről. Egyébként könnyű a dolgunk, értékes, tehetséges gyerekek. A sport, a mozgás, a zene része az életüknek.

Szerencsés ember. De mi egy dal sikerének titka?

Ezt talán még a legnagyobb sztárok sem tudják. A szerző soha nem úgy alkot, hogy megírom életem legnagyobb dalát. Lehet érezni, ha van benne poten­ciál, de a közönség dönt. Mi gőzerővel dolgozunk, de a jövőt nem ismerjük.

Több formációban jelen van. Nem zavarják egymást?

Az elején a La bombával széles volt a repertoár. Játszottunk cigány zenét, afro- és kubai népzenét, chilei dalokat, mindent. Ma is széles, de mást kínál a Magna Cum Laude, mást a Budapest Bár, a Mesélő és az ­Eucharist Zenekar. Nekem szükségem van arra, hogy ne csak egyfajta zenét játsszak, hogy az emberi kapcsolataim többfélék legyenek. 

Mit tesz, ha kap egy dalt, amit nem szeret?

Ha nem azonosulok vele, nem énekelem el. Érzéseket adok át, jeleznem kell, ha nem tetszik az üzenete. És az nem úgy megy, hogy Szabó Tibi és Kara Misa elém tesz valamit, na itt van, énekeld el. A zeneszerző, a szövegíró és az énekes közös döntése van a megszületett dalban. 

Sokfelé dolgozik. A felesége nem állítja le? 

Nem, mert tudja, hogy ez az életem, viszont én fékezem magam, nem szeretnék még egy olyan sűrű évet, mint a tavalyi. Időt akarok adni a családnak. Lesz gyergyószentmiklósi pihenés, esküvővel, barátoknál, családi nyaralás a feleségem nővéréékkel, aztán barátokkal pihenünk Látrányban.

Mi fontos egy nőben?

A tisztaság, az egyszerűség, hogy jó anya, feleség legyen, az elvek egyezzenek. Legyen intelligens. A külső is fontos egy pontig. Édesanyám beleégette az agyamba, hogy a szépség mulandó. A gesztusok, egy beszélgetés sokat elárul az értékrendről. Szeretem, ha egy nő, egy ember nem kifelé él. Ma mindenki ezt teszi, minél többet meg akar mutatni, lássa a világ, hogy minden frankó. És a nagy többség nem őszinte. Ez nem az én világom. 

Nem is él a közösségi médiával?

Ott vagyok, de én belépni sem tudok egyedül. És a Face­book, az Instagram hasznos is lehetne, csak elvitték rossz irányba. Ha az én hivatásomból indulok ki, tudható, harc van a követőkért, a like-okért. De ez hamis képet ad, mert a koncertterem meg üres.

Rengeteg a tetoválása. Egyet sem bánt meg?

A tetoválás számomra művészet. A festő a vásznon alkot, ők a bőrön, és ez nekem szép. Jó, nem mindig. Az én tetoválásaim legtöbbje fiatalkori, jött egy gondolat, megörökíttettem, de ma már szívesen eltüntetnék néhányat. Lézereztetem, de jobban fáj, mint a tetoválás, ezért lehet, más kerül a helyére.

Függő lett?

Nem tudom. Talán. Lehetséges.

Más függőségekkel hogy áll?

Akad még, például szeretem a hangszereket, van néhány gitárom, és kedvelem a különleges késeket, bicskákat, ezeket megszállottan gyűjtöm.

Mit akar még elérni az életben?

Nincs bennem semmi vágy, azt érzem, a zeneiparban mindent kimaxoltam. Ma más az igény, az ízlés, a fogyasztási szokások, mint amikor kezdtem, lassan a Magna Cum Laude nosztalgiaegyüttes lesz. Itthon elértem, amit lehet, nem akarok széles terpeszben rock and rollt játszani. És ahogy öregszem, vágyom a csendre, meg ­valami kézműves dologra. 

De hát eddig ebből élt!

Valóban, ebből tartom el a családomat. De rájöttem, csinálnom kell valami mást is. Fogalmam sincs, mi lesz az, talán a bicskakészítés. Most elkezdtem bokszolni, hetente háromszor edzek, más típusú dolgot is művelnem kell, mint a zenélés. 

Miért kacsintgat kifelé?

A zenei pályát nem lezárom, de szükségesek az új impulzusok. Egyébként az egómnak már nem kell zenészi, énekesi siker, olykor az is kielégítő,
ha otthon pengetem a gitárt.

Mi az, amit otthonról, Dobozról hozott?

Hogy mindenért meg kell dolgozni! A munkában hiszek, ezt láttam otthon, nálunk mindenki mindig dolgozott. És ezt akarom átadni a gyerekeimnek. Hogy értéket teremteni, sikert elérni csak munkával, kitartással lehet.

Ezt a jóléti társadalomban is megtanulják?

Nagyon remélem! Látja, jön, csinálja már a tízéves fiam is. A gyerek utánozza a szüleit. Ha fetrengést lát a tévé előtt, azt. A nélkülözés szörnyű volt, ma más van, de a példa irányt mutat. Én egy nejlonzacskónyi cuccal jöttem el otthonról, és nyilván nem szeretném, ha az én gyerekem is így indulna, de elkényeztetni sem akarom.

Sokszor eszébe jut, honnan indult?

Azt nem szabad elfelejteni, igazán sikeres csak az lehet, aki ezt egy pillanatra sem feledi.

Mi a legfontosabb ma?

Hát nem a gázsi. A lelki béke, a gyermekeim biztonsága, egészsége.

(Fotó: Lajtos István)