MUNKA ÉS MŰVÉSZET

A szüleimtől sok alázatot tanultam, ami a szakmámhoz elengedhetetlen. Terhelhető vagyok ‒ nem mintha halálra dolgoztattak volna gyerekkoromban, csak megszerettették velem a munkát. Például a kertészkedés a mai napig kikapcsol. A kétkezi munka tiszteletét anyukámtól hoztam. A művészi vonalat, a mélységet, ami a színészethez szükséges, valószínűleg édesapámtól kaptam.

A JÁTÉK ÖRÖME

A színjátszással a Kisvárdai Várszínház Doktorock színtársulatában találkoztam először, akkor megfertőződtem a színház nevű betegséggel, amit, ha egyszer elkap az ember, az örökre szól. Miklós Tibor fedezett fel, Isten nyugtassa, később színházigazgató is lett, ám alapvetően szövegíró és rendező volt. De sok embernek tartozom még köszönettel. Toldi Marika néni az iskolájával elindította a pesti létezésemet, a Színművészeti Egyetem pedig tökéletes ugródeszka volt, Kerényi Imre csodálatos osztályt hozott össze, a többiekkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. És nyilván hálával gondolok Szirtes Tamás igazgató úrra, aki lehetőséget adott nekem a Madách Színházban. Mostanában Szente Vajk barátommal dolgozom sokat.

AZ IGAZI BARÁT FELEMEL

Feke Pali barátom szokott úgy fogalmazni, hogy a barátság olyan, mint a szerelem, melózni kell rajta, mert ha nem teszünk bele energiát,­ akkor elhal. Jó a hasonlat, a különbség a kettő között talán csak az, hogy a párkapcsolatban le is fekszenek egymással. De ugyanaz a hullámzás és kiegyenlítődés jellemzi, ha én vagyok mélyponton, akkor a másik felemel, ha pedig ő szomorú, én húzom magammal. És akkor jó, ha egy szinten vagyunk, nincs féltékenykedés, nincs rossz szándék. Feltétel nélküli. A legrégebbi barátságom még Kisvárdán született: Dégi Zolival mindennap beszélünk, már testvéri közöttünk a viszony. Serbán Attila szintén fontos szerepet tölt be az életemben.