A hűvösvölgyi integrált iskolába íratták a szülei, ahová állami gondoskodásban élő gyerekek is jártak a közeli gyermekotthonból. Nem sokan akartak melléjük ülni, de Juditnak ez nem volt probléma, rögtön összebarátkozott velük. Amikor az apukája hozott neki külföldről szagos radírt, boldogan büszkélkedett vele az osztályban, ám a tanító néni a nap végén félrehívta, és elmagyarázta, hogy sok osztálytársának nincs anyukája, apukája, többeknek kiflire sem telik, ezért inkább ne dicsekedjen. Nagyon elszégyellte magát – és átesett a ló másik oldalára. Észrevette, hogy sokaknak ecsetük sincs, ezért a kisollójával levágta a haját, és ceruzákhoz ragasztva a tincseket, ecseteket készített nekik. Az összevissza frizurát látva az anyukája nem dicsérte meg, és ez egyfajta figyelmeztetés is volt számára, hogy a jótékonyságnak is vannak határai.
Judit a színművészetire készült, de akkoriban csak az tanulhatott rendezőnek, akinek már volt diplomája, ezért szociális munkás szakra jelentkezett, mert az egyszerűnek tűnt, és érdekelte is. Mire lediplomázott, már fel sem merült benne a színművészeti gondolata, inkább a szakmájában képezte tovább magát. Egyetemistaként kezdett el dolgozni a Semmelweis Egyetem I. számú nőgyógyászati klinikáján, ahol dr. C. Molnár Emma lett a személyes mestere, az ő biztatására végezte el az aktív analitikus tanácsadó módszertani képzést, valamint a Károli Gáspár Református Egyetemen a szupervizor és a coach szakot. Arra jutott, hogy ha már úgyis mindenki vele osztja meg a búját-baját, akkor tudjon nekik hasznos dolgokat mondani. Egy évig Londonban járt egyetemre, és azért jött haza, mert úgy érezte, itthon van dolga, és még tanulni akart a mesterétől.
Visszatérés a felnőttek világába
Hét évig dolgozott klinikai gondozóként, ez a munkakör egyesítette a családgondozói, a védőnői és a mentálhigiénés tanácsadói feladatokat. Foglalkozott sikertelen terhességen átesett nőkkel, olyanokkal, akik elvetéltek, vagy halott kisbabát kellett a világra hozniuk, ebből írta a szakdolgozatát. Sok megrázó helyzettel találkozott, de soha nem volt kérdés számára, hogy vállaljon-e gyereket.
– Kiskorom óta feleség és anyuka akartam lenni – meséli. – Négy gyereket szerettem volna, hármat szülni és egyet örökbe fogadni. Bár az első házasságom nem sikerült, hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen csodás gyerekeim születtek. Huszonnyolc éves voltam, amikor Julcsa világra jött, és harminc, amikor Bálint. Azt láttam, hogy a családdá alakulás a legjobb körülmények között is krízis, ebben a helyzetben jólesne másokkal megosztani a nehézségeket, bizonytalanságokat, jó lenne, ha egy-egy órácskára valaki vigyázna a gyerekekre. Négy év főállású anyaság után már vágytam arra, hogy a munkám ismét az életem része legyen. Próbáltam bébiszittert keríteni, de rájöttem, képtelen vagyok másra bízni a gyerekeimet. Ekkor találtam ki egy olyan programot, amelynek során a szülők egymással, illetve velem tudnak beszélgetni, időt tölteni, amíg a gyerekükre képzett szakemberek felügyelnek játék közben. A módszert egy kedves kolléganőmmel kezdtük el alkalmazni, ő foglalkozott a kicsikkel, ma drámapedagógusként dolgozik. Művelődési házakban tartottuk az első alkalmakat, erre épül ma a Minimuzsika, a Miniművész és az Izgő-mozgó torna programunk. Az egyik budapesti játszóházban is rendszeresen tartottunk foglalkozásokat, idővel jöttek hozzám egyéni tanácsadásra is a szülők, és amikor a tulajdonos felajánlotta, hogy átadná a helyét, magam kezdtem el vezetni a vállalkozást. Úgy tűnik, jól döntöttem, mert hamar beindult a Szülők Háza – ezt a nevet adtam neki –, és a környékbeliek kedvence lett.
Új család születik
– A második férjemet is itt ismertem meg. A történet szomorúan indult – mondja. – Az összes szülővel jóban voltam, mindenkit ismertem, beszélgettem velük. Bejött egyszer egy anyuka, és elmondta, hogy először hagyja idegenekre a kislányát, Fannit, ezért megkér, hogy nagyon figyeljek rá. Egy hónappal később tudtuk meg, hogy a kislány anyukája meghalt. Mindannyiunkat mélyen megrázott a tragédia, én akkoriban döntöttem el, hogy elválok, és ez megerősített a döntésemben, mert ha megtörténhet, hogy harminckét évesen meghal egy édesanya, akkor én miért maradjak benne egy rossz házasságban – amit évek óta nem tudunk rendbe hozni – csak azért, mert fiatalon úgy döntöttem, nem válok el? A tragédia után a nagymama hozta Fannit hozzánk a Szülők Házába. Egyszer segítettem a kislánynak átvenni a cipőjét, két és fél éves volt, a szemembe nézett, és én úgy megrendültem, hogy be kellett mennem az irodámba. Az zakatolt a fejemben, hogy „mit szeretne tőlem ez a kislány?”. Olyan volt, mintha akkor fogant volna meg a lelkemben. Julcsa és Bálint is rendszeresen ott voltak a Szülők Házában, sokat játszottak Fannival. Az apukája, Béla egy évvel később jött el hozzánk. Szerettem volna megírni a történetét, de végül nem került rá sor, mert közös lett a történetünk. Én akkor már elvált anyuka voltam, ő özvegy, és valahogy mégis összeillettünk, mint egy kirakós. Amikor kiderült, hogy tetszünk egymásnak, azonnal tisztáztuk, hogy ilyen háttérrel nem lehet a másikkal szórakozni. Mind a ketten komolyan gondoltuk, összeházasodtunk, megszületett a közös lányunk, Boriska, és együtt neveljük a négy gyerekünket. Végül sikerült összeraknunk a családunkat, de nem volt könnyű, sok mélységet éltünk meg együtt, rengeteg traumát kellett feldolgoznunk. Senkinek nem volt könnyű, sem nekünk, felnőtteknek, sem a gyerekeknek. Nem tudom, miért sikerült mégis, talán azért, mert nagyon szeretjük egymást, nem is tudnám elképzelni az életem nélküle.