Odafele nem féltem. Megjegyeztem a kapitány nevét, Kiss Csaba. Sima utunk volt, csak Skandinávia fölött, ahol a mélyben már vizek váltakoztak a szárazfölddel, ott jött pár keményebb széllökés. Ilyenkor a pilótafülkében az ismeretlen Kiss Csabára gondoltam, és még följebb az Égi Kapitányra. És úgy tettem, mint Sári néni. Vele egy borzalmas ködös téli délutánon Szamosújvár központjában leintettünk egy kopott Daciát. A vezetője, nem törődve a tejfehér köddel, mint a megveszekedett, vakon száguldott velünk a kátyús utakon. Úgy talán sosem féltem, mint akkor. Sári néni a fekete kendőjében ült mellettem szótlanul. Amikor Kolozsváron kiszálltunk, összetörve karoltam belé. „Sári néni, te nem féltél?” Rám nézett a kendője alól. „ Nem volt időm, fiam. Imádkoztam…” Na, hát így voltam odafelé a repülőn.
Visszajövet azt hittem, rutinosabb leszek. Valahogy sikerült is. Valójában négy gyerek segített.
A budapesti járatra a 20/A kijáratnál várakoztunk. Rengetegen. Minden ülőhely foglalt volt, hogy fog ennyi ember beférni egy kis gépbe…? Ettem egy almát, és bámulgattam. A kordonon túlról ekkor begurult két kisfiúval két reptéri babakocsi. Az egyiket egy álmodozó szemű fiatal férfi tolta, a másikat feltűnően szép, hosszú hajú, törékeny nő. A férfin kockás ing, farmer, zsebei telefonnal, igazolvánnyal kitömve, vállán tömött hátizsák. A szemében az álmodozás mellett alig tetten érhető, mosollyal kevert szüntelen csodálkozás ült. Mindehhez lassú mozgás illett volna, de az adott esetben erre nem volt semmi esélye. Bár nem kapkodott. Próbáltam megfejteni, kik lehetnek, milyen náció. Mit keresnek Budapesten. Aztán már nem érdekelt, csak néztem őket, hol ide, hol oda kapva a szemem.