Az esős idő komor, szürke párába burkolja Toszkána „fővárosának” gyönyörűséges díszleteit, de lám, pont délben felragyog a nap, eltakarítja a felhőket. Percek alatt telnek meg a Piazza del Duomo trattoriái, pizzériái, kávézói, a helyiek éppúgy felvidámodnak a perzselő napfénytől, mint a nemzetközi turistahad. A férjem kávét, magam mennyei kapucsínót kortyolgatok, közben együttérzőn figyelek egy szép, nem túl fiatal donnát, aki idegesen nézeget körbe, valószínűleg vár valakit. A következő percben befut egy alacsony olasz úr – alkata alapján nem gondolom, hogy Michelangelo Dávidjának leszármazottja –, zavartan meghajol a nő előtt, majd a zakója alól gyönyörű sárga rózsát varázsol elő. A hölgy arca felragyog, felpattan, átöleli a férfit, majd percekig állnak némán, összeölelkezve. L’amore, kiabálja egy fiatal pincér, mire a kávézó közönsége tapsviharban tör ki. Fiatalok, idősebbek, mindenki… Mi is tapsolunk, ránk ragad az olaszok lelkesedése, akik nem tartják nevetségesnek az idős pár önfeledt összeborulását, sőt, elolvadnak, imádják őket, hiszen a szerelem idősen-fiatalon, hidegben-melegben, esőben és napsütésben egyaránt szent.
Olvastam, hogy kitört az Etna, mondom a pincérnek reggeli közben, mire ő lazán közli, hogy a Vezúv idegesítőbb, mert a környékén sokan laknak. Semmi dráma, nyoma sincs aggodalomnak, sőt, nevetve fűzi hozzá, szerinte disznóság, hogy Dél-Olaszországban van működő vulkán, de itt, a jóval fejlettebb északon, ahová özönlenének a turisták „lávanézőbe”, még egy aprócska sincs. Elképeszt a válasza, eszembe jut az otthoni polcomon üldögélő, lávakőből készült, koromfekete bagoly, amelyet épp egy etnai kiránduláson vásároltam néhány éve, s számomra az ember kiszolgáltatottságát szimbolizálja, majd elmélázok azon, hogy a „carpe diem”, az „élj a mának” parancsa hogyan söpörheti el évezredek félelmét és tragédiáit. (Nem találok választ.)
