Kortársak szerint ez volt az első magyar operett, a Bánk bán és Az ember tragédiája után a legjelentősebb hazai színpadi alkotás. Petőfi pipafüstös szobájában 1844 telén hat nap és hat éjszaka alatt megszületett költeményéről Illyés Gyula azt írta: „Ez a legtöményebb, leghódítóbb magyar mű. Nemcsak a betyárok alföldiek benne, hanem a francia király is, a tengerek, hegyek, a csillagok. Ez az a mű, amelyben valóban az isten is János.” Ebből a remekműből aztán 1904-ben készült daljáték. Világra jötténél többen bábáskodtak, de hatalmas, azóta is tartó siker­sorozatát csak azzal magyarázhatjuk, hogy minden bemutatóján újra és újra megdobogtatja a szívünket.

A daljátékot bemutató színi direktort Beöthy Lászlónak hívták, huszonnyolc évesen már megkóstolta a sikert és a bukást egyaránt. Két hatalmas, támogató família állt mögötte, a korabeli rossznyelvek Szent Családoknak csúfolták őket. Anyósa Blaha Lujza volt, de anyai részről ott voltak a Rákosiak is: részben ők birtokolták a korabeli sajtót, amelynek egyik zászlóshajóját a tekintélyes Budapesti Hírlap jelentette. A másik oldalról a Beöthy család neves tudósokat adott a magyar szellemi életnek, de talán az ő örökségük volt a méreg is, amitől nem tudott szabadulni a leszármazott sem. A Beöthy család férfi tagjai ugyanis – amióta világ a világ – szenvedélyesen kártyáztak, a legenda szerint még Komárom 1849-es ostroma alatt is, amikor a dédmama végül kisütött egy pakli kártyát, és azt tálalta fel az éhes uraknak, akik a kártyaasztal mellől napokig nem mozdultak. Beöthy László kártyacsatái hasonló hírben álltak, végül is első nagy bukásához e szenvedély is hozzájárult. Kiderült, hogy a Nemzeti Színház nagyon fiatal, huszonéves igazgatójaként nemcsak eltűrte, hogy színészei fellépésük előtt makaózzanak, ami tiltott szerencsejátéknak számított, hanem maga is beszállt a partikba. Álszent újságcikkekben ostorozták emiatt, végül le kellett mondania, tehetségét azonban a Szent Családok nem hagyták veszni: amikor a Somossy Orfeum tönkrement a Király utcában, megvették „Laci fiuknak” az épületet. Ez lett a Király Színház, a főváros hetedik színháza, az operettre vágyó polgárság szívesen járt ide. A színi igazgatónak igaza volt abban, hogy a gyakran lenézett operett sokat tett azért, hogy a 20. század elejére megduzzadt lakosságú főváros megmagyarosodjék: ha idegenes kiejtéssel, erős akcentussal is, de mégiscsak magyarul kezdett itt beszélni mindenki, és a tanítómesterek között ott volt a színház, az operettekben felhangzó megannyi sláger. Beöthy nagy ambícióval fogott a szinte csak zenés színműveket bemutató Király Színház vezetéséhez – a kártyázást ugyan abbahagyni nem tudta, az író Molnár Ferenc szellemes mondása szerint továbbra is négy hölgy uralta a szívét: a kőr dáma, a káró dáma, a pikk dáma és a treff dáma.

A zeneszerző és az elektromos rezgések

Az 1904-es szezon keservesen indult a „Királykában”, merthogy váltók szorongatták a nagy tétekben játszó Beöthyt, és hiányzott a biztos sikert ígérő darab. Ekkor lépett színre Bakonyi Károly író, aki a direktor kezébe nyomta a már szövegkönyvvé átdolgozott János vitézt. Beöthy egy éjszaka elolvasta a librettót, és már másnap meghallgatta a zeneszerzőt, aki elzongorázta az egész darabot – a színi igazgató szinte belesápadt a csodálatos dallamok bő áradásába, és azonnal döntött. „Jól van. Ez lesz az első darabunk, és talán az utolsó. Mert ezzel a darabbal – mi is a címe? János vitéz. Nem is rossz! – állunk vagy bukunk.” Nem akadt senki a színházban, aki ne akarta volna lebeszélni Beöthyt erről a „naiv gyermekmeséről”, különösen, amikor kiderült, hogy a zeneszerzőről sem lehetett semmi ígéretest hallani muzsikus körökben. Kacsóh Pongrác nem zenét írt, hanem tudományos publikációkat az elektromos rezgésekről. Fizika- és számtantanár volt ugyanis, zeneszerzéssel a János vitézig nem nagyon foglalkozott. Amikor Fedák Sári meghallotta, hogy nem Huszka Jenő, a korszak talán legsikeresebb zeneszerzője írta a zenét, primadonnához illő nagyjelenetet rendezett. Akkor már Fedákhoz eljutott az a hír is, hogy „gatyás” szerep vár rá, márpedig ő „nem őrült meg, hogy afféle lobogó kimondhatatlanban jelenjen meg a publikum előtt”.

Akit ünnepelt a közönség

Fedákot Beöthy fedezte fel, és ahogy a színi igazgató később többször megjegyezte: minden jótett elnyeri méltó büntetését. Beöthy figyelmét édesanyja, Rákosi Szidi akarta egy próbán felhívni Nagy Bellára (Jókai második, fiatal feleségére), de a direktor csak egy, a színpad szélén álló lányra figyelt: Fedák Sárira, akire később gyakorlatilag a színházát is alapozta. Sokáig­ tartott, amíg Beöthy rájött, ő sem tudja megfékezni a népszerű színésznőt, aki nemegyszer hűtlenül becsapta, mert megtehette: a látszat szerint a közönség miatta ment be a színházba. Kellér Andor a Bal négyes páholy című könyvé­ben kitűnően jellemezte a színésznőt, aki tulajdonképpen az első modern, mai értelemben vett sztár volt. „Fedák Sári mozgásában valami szemérmetlen, indiszkrét vonás hivalkodott. (…) Megtelt vele a színpad, csak őt lehetett nézni. Tehetségéből sokfélére jutott: színészi játékra, írásra, üzleti ötletek felvetésére, és főleg, hogy beszéltessen magáról… A férfiak kigyulladt szemmel nézték, a nők izgatottan utánozták.” És a színésznő azt is pontosan tudta, mi áll jól neki. Amikor meghallotta Kacsóh muzsikáját, már nem ellenkezett: ösztönösen érezte, hogy Kukorica Jancsi nadrágszerepe az egekbe röpíti majd népszerűségét.