Azzal az ártatlan simogatással kezdődött. A ló kidugta a fejét a karámon, nézett, ahogy tud, szomorúan. Mintha kicsikét minden ló fáradt és boldogtalan lenne.
Hanna megsimogatta az orrát, mire a jámbor patás megnyalta a kezét. Azután kiderült, a lóra fel is lehet ülni, ezáltal különbözik minden más felénk hozzáférhető állattól, akiket pedig rajongással fogadunk, legyen az poloska, kecskegida, galamb vagy katica. De a ló más! Vele együtt lehet élni, lélegezni, ló és lovasa egy teremtménnyé válnak, és Hanna az első perctől érezte, értette ezt.
Azóta nem telhet úgy el hétvége, hogy mi ne lovagoljunk. Anyósoméktól Kazincbarcikára járunk, ahol Felícia és Zsuzsa néni várják a majd négyéves lovast. Ilyen korban a foglalkozás még játékos tornagyakorlatokból áll – célba dobás, oldalra fordulás a nyeregben, lefekvés, fordítva kell ülni a lovon, buborékot fújni vagy elkapni. A mi akaratos, szeles, néha sajnos indulatos lányunk, aki, ha több inger közelében van, egyikre sem tud figyelni (és úgy kapkod egyik helyről a másikra, mintha nem lenne holnap), a ló hátán megnyugszik. Teljes lényével, minden sejtjével koncentrál. Egyenes háttal ül a nyeregben a tömény boldogság. Ilyenkor rám támad az önvád, hogy azért ilyen szeleburdi, mert ritkán találjuk meg azokat a pillanatokat, amelyek igazán az övéi. És ez akkor is így van, ha mondogatjuk magunknak, hogy törekszünk.