„Jó lett volna kicsit szabadabban csinálni” – Beszélgetés Zsédaval

Tökéletes hang, tökéletes arc, harmónia és tehetség. Zséda harminc éve makulátlan a róla szóló hírek szerint. És most itt ül előttem valaki, aki díva is, kislány is, Zséda is, Adrienn is, de legfőképp egy valódi, hús-vér nő, aki éppenséggel megérkezett a saját életébe. És ez minden makulátlanságnál izgalmasabb.

A telefonban szinte szabadkozva mondtad, hogy a most következő nagykoncerted címe Díva lesz, és hogy neked ezzel békülgetned kellett. Én meg arra gondoltam, milyen furcsa, hiszen talán ez a leggyakoribb jelző, amit veled kapcsolatban évtizedek óta emlegetnek.
Én a Lírát szerettem volna címnek, hiszen annyi lírai dalom van, és amúgy is ez jellemző inkább rám. De miután leadtuk a plakátot, azt mondta Bán Teodóra, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad igazgatója kedvesen a menedzseremnek, hogy érti ő ezt a Líra-dolgot, de ez így nem elég „ütős”, ráadásul némi szomorkásságot is sugall. Persze, valóban „díváztak” le már engem annyiszor az idők során, de mégis más, ha az ember plakátokon hirdeti ezt magáról. Kicsit talán nagyképűnek éreztem. Mert szerintem ezt a jelzőt meg kell szolgálni, ki kell érdemelni, már ha a szó valódi értelmében szeretnénk rá gondolni, nem úgy, ahogy sokan használják. Mert nem attól lesz valaki díva, hogy flitteres estélyit vesz fel.

Végül mégis rábólintottál.
Arra jutottam, hogy mostanra már tényleg annyi minden van mögöttem, hogy talán mégiscsak megszolgáltam. Hiába jön mindenfelől – pláne Magyarországon – az az üzenet, hogy csak a fiatalságnak van értéke, én pont fordítva gondolom. Szerintem Andie MacDowell, Jane Fonda, Sophie Marceau képvisel igazi értéket, azok a nők, akik mögött gazdag, sűrű, fényes intellektussal és tehetséggel végigvitt évek vannak, és még most is van mit mondaniuk. Én az ilyen időtlen nők közé szeretnék tartozni, akikre nemcsak a szexi korszakukban figyelnek oda, hanem később is. Hallani mostanában fiatal énekesnőkről, akik bejelentik, hogy elég volt, kiállnak a sorból, mert ami ezen a pályán történik, az nagyon nehéz. Én nem tudom, ők mit gondoltak, milyen lesz. Igen, ez valóban nagyon nehéz, és rengeteg küzdelem vár arra, aki végigcsinálná. Márpedig én szeretném végigcsinálni, ha lehet. És közben mindig nőnek érezni magam, olyan nőnek, aki tudja, miért is állt oda az emberek elé. Aki a hangján túl is képes mesélni nekik. Mert ott van az arcán, a mozdulataiban minden, amit legbelül te is pontosan ismersz. Ami mindannyiunkban közös. Mert ezek az igazán valódi dolgok. Nem az álmok. Bármilyen jól hangzik, amiben én is olyan makacsul hittem sokáig, hogy az embernek valamilyenné álmodnia kell magát, aztán idővel olyanná is válik. Már tudom, hogy nem így van.

Azért is izgalmas, hogy most ezt mondod, mert az évek során megjelent nyilatkozataidban mindig ott volt ez a végtelen idealizmus, amit te magad is a nevén neveztél többször. Valahol egyenesen azt mondtad, hogy a te regényedben mindenki a legszebb arcát mutatja. Zséda világa kicsit olyannak tűnt így, mint valami tündérmese, ahova nem törhet be a rossz.
Igen, ez az idealizáció nagyon erős volt bennem. Talán abból is fakad, hogy vidéki lány vagyok, és ott valahogy mindig meg volt mondva, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Idealizáltam a családomat, a párkapcsolatomat, az életem minden részletét. Aztán egyszer csak – persze jó pár terápiás alkalom után – az ember szembesül vele, hogy de hát ez nem egészen a valóság. Nem az az egyetlen jó élet, amit te egyszer régen valamiért kitaláltál magadnak. Én rengeteget elemeztem, sőt, kritizáltam magam. Hogy milyennek kellene pontosan lennie annak a dolognak, amit létrehoztam, vajon jól beszélek-e róla, amikor beszélni kell, és hasonlók. Állandó kontroll és éles önfigyelem alatt tartottam magam. Jött magától, hogy beleteszem, amim csak van, hogy minden biztosan úgy legyen, ahogy kitaláltam, máskülönben vége a világnak. Kicsit mintha a gyámja lettem volna Zséda karakterének… Persze ő is én voltam és vagyok is, nem úgy kell erre gondolni, mint ­valami tudathasadásos állapotra. De jó lett volna kicsit szabadabban csinálni.

Talán egyszerűen nem lehetett másképp.
Talán nem. Én legalábbis, amolyan magam építette, különutas előadóként, akinek olyan fontos a függetlenség, így tudtam csinálni. Végigvittem mindent, amit a fejembe vettem. És persze gyönyörű dolog, ahogy kibomlik, megszületik valami. Amikor egy demóra szöveg íródik, és elkezd arca lenni a dalnak. Elkezd mondani valamit, amit nekem muszáj elmesélnem, kiállnom vele, onnan már nincsenek kérdések, nincs visszaút. Erre vagyok művészként hitelesítve. Mindig olyan természetes, érthető és igaz dalokat szerettem volna létrehozni, hogy ha később meghallgatja őket valaki, úgy érezze, mintha azok a dalok mindig is léteztek volna. Hogy véletlenül se lehessen érezni rajtuk, hogy adott esetben mennyi veríték van mögöttük, hogy hányszor ültem én is elkeseredve a stúdióban, hogy nem megy, és fogalmam sem volt, mit kéne még tenni, hogy jó legyen. Az így megküzdött szerzeményekre vagyok a legbüszkébb, mint például a Fekete rúzs, vagy a Kökény Attilával készült duettünk, a Helló. Az is segít, hogy mára már megtanultam sokkal könnyedebben útjukra bocsátani azokat a dolgokat, amiket létrehoztam. Ez is fontos változás az életemben, az elengedés képessége. Úgy érzem, ahogy megy az idő, egyre kevesebb – képletesen értve is – jelmezre van szükségem ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok.

Úgy tűnik, Zséda és Adrienn egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Mert lassan rá kellett jönnöm, hogy létezik másfajta élet is, ami ugyanolyan jó, sőt, jobb, mint amit felépítettem magamnak. Mert ez most valóban az enyém. És ha már az életem regényéről van szó, nem annak kell a legfontosabbnak lennie, hogy mindenki a legjobb arcát mutassa benne, hanem hogy az valódi legyen. És végre már tudom, milyen is ez a nő.

Milyen?
Nevetni fogsz, de egy olyan francia csaj… Ez a felismerés például arra vitt, hogy született vidéki lányként átköltöztem Budáról Pestre, egyenesen a belvárosba, ahol csupa olyan zug van, mintha csak Párizsban élne az ember. Egész más világ, és én imádom! Lubickolok benne. Ez a változás hozta el azt a fajta művészéletet, létet is, amire legbelül mindig is vágytam, úgy, hogy nem is tudtam róla. Végre otthon vagyok. Szeretek az ottani patinás kávézókban ücsörögni, barátokkal találkozni, beszélgetni, csak úgy magamba szívni az életet, a sok-sok inspirációt. Rá kellett jönnöm, sőt, döbbennem, hogy ezek a dolgok mennyire fontosak nekem. Túl hosszú ideig próbáltam olyan szemmel nézni magamra, ahogy mások láthatnak engem. Többek között valami cuki, de titokzatos szubrett-naivaként, ami igazából nem is vagyok. Érdekes, hogy mostanában kezdtem igazán magaménak érezni Vaszary János festészetét is… Tudod, hogy mi rokonok vagyunk? Családilag kapcsolódunk a Vaszaryakkal, eredetileg ők is Zsédenyiek voltak, csak nevet változtattak az 1800-as években. Szóval talán nem véletlen, hogy Vaszary János képei­ben is azt a fajta francia, szépséggel és bohémsággal teli életérzést fedezem fel, amit mostanában megtaláltam magamban.

Talán arról szól ez az egész, hogy egy ponton az embernek fel kell tennie magának a kérdést, hogy hogyan is szeretne élni. Aztán megvizsgálni, hogy úgy él-e.
Valami ilyesmi. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy megfelelési és állandó feladatmegoldási üzemmódból átléptem életüzemmódba. És az a nagyszerű, hogy ez kihat a színpadi létemre is. Vegyük például a koncerteket. Hiába csináltad már több ezerszer, amikor kiállsz a színpadra, sosem tudod, mi fog történni aznap este. Hogy mi lesz a vége. Ez korábban nekem sokkal inkább félelmetes volt, mint izgalmas.

És most?
Át tudtam fordítani a félelmet várakozásba. Új csatorna nyílt meg önmagam felé. Többek között ezért volt óriási élmény a tavaly év végi vígszínházas koncert, mert ott mintha megszületett volna egy új énem. Egyszerűen azt éreztem, hogy biztonságban vagyok a magam kezében – és persze a csapatoméban –, ha pedig váratlan dolgok történnek, hát hagyom nekik, hogy történjenek. És úgy lesz jó.

Azaz tudod, hogy nem lesz baj.
Pontosan. Hogy már nem félek. Hogy az egészséges kiszámíthatatlanság nem fenyegetést jelent már, hanem lehetőséget. És hogy ez tulajdonképpen jófélén izgalmas dolog. Hasonlóképp vagyok az élettel is. Rájöttem, milyen butaság mindig a legrosszabbra készülni, és szorongásban élni. Miért ne lehetne arra gondolni, hogy a bizonytalan kimenetelben ugyanúgy benne van az is, hogy jobb lesz, mint amire számítottál, nem csak az, hogy rosszabb?

Akkor, ha jól értem, te most jól vagy.
Nagyon. De pár éve még nem tudtam volna megmondani, hogy efelé haladok. Nehéz eligazodni és észrevenni, ahogy a mozaikdarabkákból összeáll a kép, hiszen rengeteg minden történik egyszerre, ráadásul úgy, hogy közben még figyelnek is. Sokan… De amikor észreveszed, hogy valami új felé haladsz, és egyre inkább rácsodálkozol, hogy mennyire szereted, mennyire hiányzott ez az egész, és vajon hol is voltál te idáig, az olyan érzés, hogy ott már nem lehet visszafordulni. Nyilván ehhez kell hogy legyen végre egy kis tere az embernek magára figyelni. Valószínűleg az is számított, hogy már nincs kisgyerekem, a fiam tizenöt éves, éli a maga életét, most már nem rajta van minden privát fókuszom. És tudod, mi érdekes még nagyon? Azzal, hogy összeállt a kép, hogy a saját életemet kezdtem élni, a testem is magára talált. Korábban ez fájt, az fájt, volt mindenféle problémám a gyomrommal, gyógyszert kellett rá szednem. Most nyoma sincs az egésznek.

És mindjárt itt a nagykoncert, július 1-jén a Margitszigeten. Azt írják, „eddig még sosem látott, nagysza­bású” esemény lesz.
Én imádom szórakoztatni az embereket, tehát ez valóban egy igazi, nagy show lesz, olyan, ami pontosan passzol ahhoz a csodálatos margitszigeti környezethez, a nyár szabadságához és illataihoz. Elhangzik majd sok régebbi, ismert dal, de köztük több új köntösben, újrahangszerelve. És lesz rengeteg tánc, Papp Timi koreográfiáival, aki amellett, hogy alkotótársként nagyon régóta van mellettem, a barátnőm is, valamint ott van Kálnási Anikó, a menedzserem, aki szintén stabil tagja a produkciónak. Tehát a szintén fontos, állandó férfi csapattagok, mint Moldvai Márk vagy Létray Ákos mellett igazi, erős nők vannak mögöttem, akik pontosan tudják, milyen kemény megállni a helyed egy ilyen – mondjuk ki – férfidomináns világban. Muszáj erős marokkal egyben tartani a dolgokat, és ez nem könnyű. Taylor Swift nyilatkozta egyszer, hogy ha egy nő határozottan tudja, mit akar, és azt keményen végig is viszi, akkor rögtön rámondják, hogy milyen „kimódolt” az egész. Egy férfi esetében ugyanezt stratégiának nevezik. Pedig csak arról van szó, hogy másképp egyszerűen nem tudod elérni, amit szeretnél.

Akkor nem csinálnál semmit másképp, ha újrakezdhetnéd?
Szerintem nem. Mert ez az út vezetett el oda, ahol most tartok. Viola Davis mondott egy díjátadón Meryl Streepnek egy csodálatos mondatot: „Megtanítottál rá, hogy ami vagyok – a testem, az arcom, a korom –, az elég.” Én is ezt érzem most. Hogy elég vagyok önmagamnak. Talán ez a szabadság.

Fotó: Zsólyomi Norbert