Aki szereti a történelmi helyszíneket, a gyógyvizet és a villányi lankák nedűjét, szánjon több napot is Baranyára, nem fog csalódni sem a siklósiak vendégszeretetében, sem Harkány gyógyvizében, és a villányi pincék hűvösét még nem is említettem.

Autóval kényelmesen feljutunk a siklósi várba, a buszmegállótól megközelítve azonban erőnlétet igényel az emelkedőn való gyaloglás. Érdemes kényelmes cipőben indulni a jó kis kaptatóra, és felkészülni a többórás bolyongásra az ősi falak között. Siklós az Alföld legnyugatibb kiszögellésén, a Villányi-hegységtől délre, egy kis síkon pihen, a középkorban mezőváros, a török kiűzése után falu volt, és csak évszázadokkal később, 1977-ben kapott ismét városi rangot. Azt írják róla: Siklós, a vár nagy jelentőségű hely volt, egy darabja a magyar történelemnek.
A hatalmas várépületben stílszerűen a várkapitány, Szentgyörgyváry Péter és a történész Régert András fogad. A hányatott sorsú helyről, a rengeteg tulajdonosról, az önfenntartásról órákat képesek mesélni, de most az a legfontosabb, hogy a történelmi falak közt jól érezze magát és kapjon muníciót gyerek, fiatal felnőtt és az idősebb generáció egyaránt. Ezért van tizenkét állandó kiállítás, három időszaki, és nagy készülődés az évfordulós Tenkes 60 projektre.
A várat, amely a mainak csupán tíz százaléka lehetett, a levéltári iratok 1294-ben említik először. Az Árpád-kor egyik legbefolyásosabb nemzetségét képviselő Soklyósi családé volt, akik a kis várban tulajdonképpen magukat védték, mert minden szomszéddal összevesztek, harcban álltak. Végül kegyvesztettek lettek, és Zsigmond magyar király megfosztotta őket a birtokaik­tól 1387-ben.
Ezt követően több család is birtokolta, majd a korszak legtehetségesebb államférfija, Garai Miklós szerezte meg a várat. Zsigmond királyt 1401 januárjában Siklósra hozatta Garai, és tisztes őrizetben tartotta októberig. Amikor a királynak újra hatalma lett, Garait nádorrá nevezte ki hat évre, de végül a szolgálata harminckét évig tartott. Közben vagyona hatalmasra nőtt, és ő építtette igazán naggyá a siklósi várat. Elkészült az egy kilométeres külső várfal és az U alakú gótikus belső. Ám amikor a család kihalt, visszaszállt a vár Mátyás királyra, aki arra sem méltatta, hogy megnézze, viszont a fiának ajándékozta, aki elzálogosította.
Perényi Imre 1507-ben ostrommal foglalta el, a gótikus várból itáliai jellegű reneszánsz várkastélyt építtetett, az elavultnak számító védműveket korszerűsítették. Perényi a király távollétében 1509 és 1511 közt helytartója volt az országnak. Második feleségével, Kanizsai Dorottyával szerettek Siklóson élni, sokat köszönhetett nekik a település.
A gyönyörű vár a török érkezésekor még Perényi Péter birtoka volt, Vass Mihály várkapitány irányítása alatt. Nyolcnapos török ostrom után azonban, szabad elvonulás fejében, 1543-ban feladták. Így került száznegyvenhárom évre a törökök kezére, és lett fegyver- és lőszerraktár.
1686-tól az osztrák császárság örökölte, majd több tulajdonos után a Batthyány családhoz került. A Batthyányak több generáción át használták, és az ő birtoklásuk idején nyerte el végső, ma is látható formáját 1798-ra. A külügyminiszter gróf Batthyány Kázmért menekülése után halálra és vagyonelkobzásra ítélték, testvére évekkel később visszaszerezte a várat, majd eladta egy pozsonyi ügyvédnek. Így lett az utolsó birtokos a Benyovszky család, 1873-ban. Ők nyilváníttatták műemlékké, de a második világháború idején már nem laktak Siklóson. A várban éltek menekült lengyel katonák, volt tiszti büntetőtábor, ide került az első amerikai hadifogoly. Hosszú lenne elmesélni, mi minden történt ott, mire 1944-ben eladták az örökösök a Honvéd Kincstárnak.

Két freskó

Siklóson egy főhajtásra bárki beléphet hazánk egyik legszebb gótikus várkápolnájába. A hajója az 1400-as években épült a Garai család jóvoltából, a szép, késő gótikus hálóboltozattal rendelkező szentély viszont későbbi, az 1500-as évek elején, Perényi Imre és Kanizsai Dorottya időszakában készült. Az oldalfalakon két imafülke van, amelyeket a törökök befalaztak, de hála az 1950-es évek végén élő remek régészeknek, akik felfedezték, és a restaurátoroknak, ma megcsodálhatók. Régert András, a vár történésze, múzeumpedagógusa sokat tud a freskókról. Azt mondja, a bal oldali a szenvedő Jób története, a jobbon pedig Szent Lénárd, Szent István, az Isten báránya és a Fájdalmas Krisztus látható. Csakhogy amikor kibontották az 1950-es évek végén a falat, nem ezt látták a régészek, hanem azt, ami most a fülke mögött található, és színeiben sötétebb, azon Szent Lénárd hátrakerült, Szent Istvánt pedig lecserélték Szent Lászlóra, és amikor azt elkezdték restaurálni, akkor vették észre, van alatta még egy réteg. A felsőt darabjaiban leszedték, áthelyezték, így ma mindkét freskó látható.
Az oltár előtt pihen egy sérült Fájdalmas Krisztus-kődombormű az 1460-as évekből. Különlegessége, hogy amikor 1543-ban a törökök elfoglalták a várat, – krónikásaik szerint – vasrudakkal összetörték a hitetlenek bálványait, és kidobták a kápolnából. Ám a törmelék eltakarítására keresztény helyi kőműveseket kényszerítettek, akik a szobrot, épségét védve, befalazták a várfal külső oldalába. Egy falkutatás során találták meg. A kápolna száznegyvenhárom éven át Szulejmán szultán dzsámi néven működött.
A kápolna után bizarr hely a várbörtön. Kalodát, derest, akasztófát és egyéb kínzóeszközöket nézni elgondolkodtató. A reneszánsz bútorkiállítás viszont szemet gyönyörködtető, a középkori fegyver- és hadtörténetet bemutató termei pedig érdekesek, végre megtudtam, hogy van angolnanyárs, tornalándzsa és csatakalapács; közelről szemügyre veszem a páncélt, megtapogatom. A világháborúkról szóló kiállítások, a tábori szoba, a kovácsműhely a férfiak kedvence, itt engem a számok ütnek szíven megint. Tizennyolcmillió és hetvenötmillió áldozatról mesélnek. Két szám. Két háború. Értelmetlenül kioltott életek. Nézem a számokat, és hallom, mögöttem egy gyerek azt suttogja: „Apa, ha lesz harmadik, szerinted megint sokkal többen halnak majd meg?” Meg sem állok Batthyány Kázmér emlékszobájáig. Aztán egy életnagyságú műló kerül a látóterembe, rajta egy gyerek ül, aki nyeregben érezheti magát; tehetné, de nem öltözött huszárnak. Kis séta, és ott állok a horvát és szerb néprajzosok által összeállított kiállítás szobájában, népviseletek, hímzések, berendezési tárgyak, rokkák és tiloló közt. Innen elcsábít az a hatalmas kiállítótér, melyben kortárs alkotók képeit, szobrait­ csodálva eljuthat a fáradt látogató a Bormúzeum­ba és a vinotékába, ahol a sommelier – Györgyike – fehér és vörös szőlők boraiból készült lekvárokkal szólít meg, aztán készségesen mesél a Villány–Siklósi borvidékről, a talajtól a nedűn át mindenről. A vinotéka, akarom mondani, a vár teraszán, egy pohár borral a kézben, a távolba nézve elképzelem a Tenkes lován vágtató kapitányát, és azt kérem Régert András történésztől, ugyan mutassa már meg azt az alagutat, ahol gyermekkorom egyetlen hős sorozatalakja szökni akart. És míg sétálunk, elmeséli, készülnek az augusztus 21-től látható Tenkes 60 elnevezésű kiállításra, várják a még élő művészeket, alkotókat, és azokat, akik látták a sorozatot, akik felkapják a fejüket, ha megszólal a Tenkes zenéje.