A nyári munka nagyon hasznos. A gyerek rájön, hogy a szülein és tanárain kívül van még, aki parancsolgathat neki, megtudja, hogy nem csupán iskolaidőben kell korán kelni, hogy milyen, amikor pénzt kap a munkáért, és az új közegben számos, praktikus dolgot elsajátít. Magam fagylaltosként kezdtem a középiskolai nyári szünetben. Az első, amit megtanultam, hogy az a guszta fagylalt, amiért képes vagyok sorban állni a cukrászda előtt, az nem is annyira vonzó, miközben tízliteres edényben, a hűtő tetején ülve kétszínű porból kavargatom egy méteres rúddal. Minden ragad, cukros, az ablakon nincs szúnyogháló, a bogarak pedig bevadulnak az illattól, és nagyon nehéz kihalászni őket az édes masszából.

Aztán arra is rá kellett jönnöm, hogy bármennyi barátom is van a városban, nem megengedett, hogy ingyengombócokat osszak, mert azt levonják a béremből. Meg arra is, hogy a munkából nem lehet elkéredzkedni. És hogy az csak egy gyerekes ábránd, hogy „egész nap tudnék fagyit enni”. Szóval csupa hasznos ismerettel gyarapodtam. 

Szerencsére a kilencvenes években aztán találkoztam olyan fagylalttal is, amely nem nejlonzacskóból kicsomagolt, vízzel összekevert porból készült, és a mai napig nagy rajongója vagyok mindenfelé jeges desszertnek. 

Ha ön is odavan érte, lapozhat is a 48. oldalra, ahol Bagamériről, az első magyar fagyikról és a titkos receptekről olvashat. Ha pedig kevésbé jeges témákra vágyik, szívből ajánlom a Hortobágyról írt anyagunkat (60. oldal), a Picasso múzsájáról készült cikket, és egy csodálatos Grecsó-írást az Irodalom rovatban. És remélem, ezt a lapot már a szabadságuk alatt lapozgatják…