Tűz című darabotok, melyet most játszotok a Nemzeti Táncszínházban, spanyol témákat dolgoz fel, és szenvedélyes nőalakokat állít a középpontba. Eszembe jutott róla Berzsenyi verse, amely azt írja le, hogy a különböző népek táncaiban milyen szépen adják vissza a mozdulatok a nemzetkarakterisztikákat. Szerinted érvényes ma még ez a leírás? Mi például tudunk „latinul” táncolni?

Sokszor inkább arról van szó, hogy más szavakkal illetjük ugyanazt a lelki mozzanatot, itt van például a duen­de, mely a spanyolban egyfajta megfogalmazhatatlan felfokozott állapotot, az előadó szenvedélyességét jelenti. De a magyar néptáncban is őrületes szenvedély, erő, virtuozitás fedezhető fel, különösen a férfiak táncában, és egy-egy csárdásban azért a nők is igencsak nagy energiákat sugároznak. Ami minket, a társulatot illet, ez a kérdés kicsit bonyolultabb, hiszen a táncosok majdnem fele olasz, és az alkotók egyike, Enrico Morelli koreográfus is, aki a hatodik darabját készíti számunkra. Egyébként pedig személye válogatja, kinek mennyi szenvedélyesség jutott. Én magam, azt hiszem, a tüzes emberek közé tartozom, aminek fontos része az örök rajongásom a női nem iránt. Sok-sok darabomnak volt ez a központi témája, a férfi-nő viszony, a szerelem és a szexualitás.

Előadói karriered talán legemblematikusabb darabja A csodálatos mandarin. Sokszor mondtad el, hogy mintha rád írták volna, te lényegében maga vagy a címszereplő. De hogyan lesz ebből a szerelmet a végletekig üldöző lényből megállapodott családapa? 

Ennek több aspektusa van. Egyrészt a kor, egyszer csak én is megértem arra, hogy megszülessen bennem erre a vágy. A másik, hogy meg kell találni a megfelelő partnert, akivel az ember olyan életszövetséget tud kötni, amiből aztán család lehet. Nálam későn jött el ez a döntés, de nagyon is eljött, és úgy érzem, minden a legjobbkor történt. Az életemnek olyan szakaszába értem, ahol már az alkotás sokkal komfortosabb, nyugalmasabb, mint nagyjából negyvenéves koromig, amikor is a színházcsinálás olyan mértékű szenvedély volt, és olyan elengedhetetlen lehetősége az önkifejezésnek, hogy egyszerűen nem jutott másra idő. Most ez máshogy van.

Lányos apa lettél, most már duplán, Johanna két és fél, Míra hatéves.

Titkon mindig inkább lányra vágytam, bár valószínűleg egy fiúnak ugyanúgy örültem volna. Az biztos, hogy az a fajta összebújós, ölelgetős kapcsolat, amilyen nyíltsággal a lányok tudják szeretni az apjukat, nagyon nekem való, borzasztóan élvezem.

Gyerekdarabokkal már a lányok születése előtt elkezdtél foglalkozni, ott volt a modernizált és vicces Hattyúk tava, A diótörő…

Igen, de azután ezek megsokasodtak. Az Álomutazó című musical a szívem közepében volt és van, rengeteg család látta, a Hamupipőkét is nagyon szerették. Egyébként is éreztem vonzódást a mesék iránt, de azáltal, hogy minden este mesélek, még közelebb kerültek hozzám. Hiszek a mese erejében, mert sok igaz­ságot mond az emberről, és ha igazán jó, akkor különböző rétegei vannak. Hogy éppen melyik csillámlik fel, az attól is függ, hogy ki olvassa, nézi, és éppen hol tart az illető a személyiségfejlődésben. De szeretem a mese naivitását is. Furán hangzik, de egyszerű alkatnak tartom magam. Az egyenes dolgokat kedvelem, nem vagyok jó konspirátor.

A gyerekkorod meséi állnak közelebb hozzád, vagy azok, amiket most a lányaidnak olvasol?

Nemrég vettem elő a régi Grimm-meséket, hú, nem is emlékeztem, hogy ennyire ijesztők! A gyerekeket elveszejtik az erdőben, azután meg akarja enni őket a vasorrú bába? Te jó ég! A mai mesék azért nem ennyire kegyetlenek.

Ezek szerint nem tartozol azok közé, akik esténként horrorfilmmel szórakoztatják magukat.

Isten ments! Én azt sem tudom, hogy ez a műfaj miért született.

Azért a Szegedi Kortárs Balett előadásai sem éppen rózsaszínek.

Nagyon nem! Itt van például a Lear király, amiben sok gonosz erő munkál, és ez persze megjelenik a táncosok mozdulataiban, a zenében, a színekben. Eléggé szíven is üti a nézőket.

Talán mert az emberi gonoszság még a vámpíroknál és a zombiknál is félelmetesebb?

Igen, létezik, és ezt nem érdemes eltagadni. De fontos, hogy hirdessük, jónak lenni jó. Szerintem a színház csak akkor van rendben, ha létezik a darabnak megfelelő morális üzenete. Ugyanakkor ma a „jóemberkedés” korát éljük – minden politikai felhang nélkül mondom –, amikor mindenki kiválóan tudja, hogy a másik miért rossz, milyennek kellene lennie, hogyan kellene viselkednie, beszélnie, reagálnia, és ezeknek a véleményeknek bárki hangot is adhat a közösségi médiában, akár a legcsúnyább szavakkal, amitől aztán ő maga rögtön jobb embernek érzi magát. Csakhogy minél idősebb vagyok, annál inkább úgy látom, hogy jó és rossz között nem is olyan könnyű különbséget tenni, vagy megtalálni a határvonalat. Ezért is fontos, hogy a mese vagy a színház mintákat adjon.

A Szegedi Kortárs Balett augusztusban lesz harmincéves, és te épp ennyi ideje vagy a társulat művészeti vezetője. Ösztönösen tudtad, hogyan kell egy csapatot irányítani, vagy belenőttél ebbe a szerepbe?

Tizennyolc éves korom óta óriási alkotói vágy fűtött, nagy ambíció volt bennem. 1993-ban, amikor adódott a lehetőség, mi sem volt természetesebb, mint hogy elinduljunk, gyerünk, csináljuk, itt van ez a Szegedi Balett, ne hagyjuk elveszni! Volt egy adag vakmerőség is ebben, bár akkor ez eszembe sem jutott. Hogy megvannak-e a vezetői képességeim, azon nem gondolkoztam. A szakmai hitelemben kezdettől bíztam, és ez létre is hozta azt a helyzetet, amiben nem kell főnökösködnöm. Kezdettől fogva családias­ nálunk a légkör, én szeretek együtt gondolkodni a művészekkel. Itt mindenki motivált, senkit sem kell noszogatni, lökdösni. Persze előfordul, hogy negatív döntést kell hoznom, mert a társulat érdeke ezt diktálja, de ilyenkor is igyekszem emberséges maradni, és nem megbántani a másikat.

Meddig tarthat ma egy táncos karrierje? A labdarúgásban már látni egy-egy élő erőművet, aki negyvenévesen is kint van a pályán.

Kivételek nálunk is vannak, mint például a társulatunk tagja, Czár Gergely, aki negyvenéves elmúlt, és elképesztő formában van, vagy a Leart alakító Csetényi Vencel. Ő negyvenöt éves, már korábban abbahagyta a táncot, civil állása van, de olyan színpadi bölcsességgel rendelkezik, ami rengeteget ad a darabhoz. Az igazság az, hogy sokszor nem is a test fárad el, hanem a lélek. A táncos lét ugyanis óriási lelkierőt követel, mókuskerék, daráló, amely hordoz egyfajta monotonitást. Meddig tart a motiváció? Meddig hajlandó az ember minden egyes reggelen megcsinálni a másfél órás bemelegítést? Nem csoda, ha húsz év után ezt valaki megunja. 

Nálad hogy van ez? Milyen a viszonyod az öregedéssel?

Ha belenézek a tükörbe, egy ősz pasit látok, de ott van bennem egy srác, egy kölyök, aki nem nő fel. Ezt a kölyköt ráadásul mások is látják. Azt hiszem, ez táncos vonás. Ez az életforma vagy attitűd olyan tartással, mozgékonysággal jár, ami fiatalon tartja az embert, és ez jó, de megvan az árnyoldala is, méghozzá az, hogy néha nem veszik elég komolyan a táncost. De alapvetően jól érzem magam a bőrömben, olyannyira, hogy azt mások, akik nem ismernek, akár arroganciának is érzékelhetik. Persze, azért is, mert nagydarab vagyok, kopasz és szakállas. Nem kárhoztatom érte az embereket, ez ösztönös reakció. Számolnom kell vele.

Ráadásul még motorozol is! Egy Harley-Davidsonnal!

Régebben többet száguldoztam, most már ritkábban ülök a nyeregbe, mert újabban furcsa lelkiismeret-furdalást okoz, ha motorozással töltök akár egy napot is, amit a gyerekeimre szánhatnék.

A feleséged, Kitti viszont éppen a testi-lelki megnyugvásban, a jógában találta meg az új hivatását.

Igen, és többet is, egyensúlyt, önismeretet. Folyamatosan tanul általa.

Tizenhat éve vagytok egy pár, ebből tíz éve házasok. Hogyan működtök együtt?

Először is mindketten elfogadjuk, ha úgy tetszik, szeretjük saját magunkat, jól vagyunk önmagunkban is. Tányérokat nem dobálunk, beszélgetéssel oldjuk meg a ritka konfliktusokat. Nekünk nagyon furcsa, hogy milyen gyakran nem beszélnek egymással a párkapcsolatokban, hogy mennyire sokan nem tanulnak meg elemzően, egymást meghallva problémákat megoldani. Ha meg kell beszélnünk valamit, arra törekszünk, hogy oldjuk a feszültséget, ne pedig tetézzük, ezért nem hangozhat el a vitában a másik személyét becsmérlő szó. Mert az utána örökre ott marad. Nagyon fontos még az az alapvetés, hogy a párkapcsolat két független ember szerelme és szövetsége. Nagy hiba lenne elvárni a másiktól, hogy ugyanazt élje meg, érezze és gondolja, amit én.