– Tati, hogy hívják a török kutyáját? – tette föl ­nekem a kérdést Berni lányom az egyik reggel.

– Hm. Nem tudom. 

– Kutyafejű. 

– Te, Berni, az nem a tatár kutyája? 

– Nem, a töröké. Különben is, török vagy tatár, nem mindegy?

– Hát, nekik biztosan nem.

– De hagyjuk is ezt – mondta Berni ellentmondást kevéssé tűrő hangon. – Egyébként Tati, te szereted a törököket? 

Jó kérdés, mert az olvasmányélményeink, sőt az egész történelmük fele arról szól, hogy a törökök ellen harcolunk. Az identitásunk egy jelentős része ebből táplálkozik. Ugyanakkor ma már semmi bajunk a törökökkel, ők is ugyanolyan felebarátaink, mint mások. Meg különben is, jobb a békesség.Úgyhogy – gondoltam – azt mondom, igen, és csak remélni tudom, hogy ezzel nem okozok csalódást Berninek, akinek az egyik kedvenc (hangos)könyve az Egri csillagok.

– Igen – feleltem tehát, és érdeklődve figyeltem kislányom arcát.

– Én is szeretem őket, mert ők is szeretnek minket.

Nem gondoltam volna, hogy Berni ilyen tájékozott. Én is úgy értesültem, hogy a török emberek testvérként gondolnak a magyarokra, és azt a százötven évet, ami, ha mindent egybeveszünk, inkább közelebb van a kétszázhoz, és amit mi általában török hódoltságnak nevezünk, a Boszporusz két partján a testvéri együttélés gyümölcsöző korszakaként tartják számon. Minden nézőpont kérdése.

– És mondd csak, Berni, hol találkoztál a „kutyafejű török” kifejezéssel?

– A Kincskereső kisködmönben.