Nehezen érem utol, végül barátnője, Horváth Bora, egy karitatív állatvédő egyesület motorja köt össze bennünket. Ülünk a kora nyári napsütésben, beszélgetünk. Dorkának borostyánszínű szeme van, mint a macskáknak, ám ő inkább a kutyákra esküszik. A kutyákra és a gyerekekre. Ők az élete origói. Ezért is döntött úgy, hogy ha teheti, róluk készít fényképeket. Évek óta fotózza a gazdátlan, utcára került ebeket, abban a reményben, hogy így otthonra és szerető gazdára találnak. A Kóborka Állatvédő Egyesület oldalára több mint háromezer kép került már fel, amit Máté Dorka készített.
A kutyák kezdettől fogva fontos szerepet játszottak az életében, a gyerekekkel csak később sikerült összebarátkoznia.
– A kisfiam születéséig nem különösebben vonzódtam a gyerekekhez. Nem tudtam velük mit kezdeni. Amikor Dani világra jött, és először simogattam meg a kis buksiját, megijedtem, mert a születése pillanatáig nem fogtam fel, hogy valódi, hús-vér gyermekem lesz. Egész éjszaka ébren ültem az ágyon, ám mire megvirradt, valahogy minden helyrerázódott bennem. Kamillával a hasamban már éreztem, hogy a lányom itt van velem – meséli Dorka, aki fényképezés közben nem kér nagy mosolyt. Inkább bohóckodik, ha kell, csak hogy a srácok elkezdjenek nevetni. Egészen addig küzd, míg sikerül lencsevégre kapnia azt a bizonyos őszinte pillanatot.
– Inkább legyen a gyerek sze-mében egy kis pajkosság, vagy épp nyugalom, mint hogy azt mondjam neki, csíz, tessék nevetni! Mert ez borzalmas! Nem adok ki a kezemből olyan fotót, amelyen beállított műmosoly van. A hideg ráz tőle!
Az Instagram korában, amikor az őszinteség az utolsókat rúgja, szinte különcség ezen felháborodni.
– Komolyan gyűlölöm a hazugságot, az alakoskodást, ha valaki nem azt mondja, amit gondol, nem úgy cselekszik, ahogy érez! Mást mutat, mint ami igazából, csak azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ne érts félre, szeretem az embereket, elnézek sok mindent, de soha nem bírtam lakatot tenni a számra. Ebben apámra hasonlítok. Ő volt ilyen, ha nem is mindig szavakkal, de metakommunikációval a környezete tudtára adta, ha nem tetszett neki valami. Egy alkalommal Erdős Péter (a magyar könnyűzene egyik legfontosabb irányítója a Kádár-korszakban – a szerk.) kezet nyújtott neki, ő
pedig egyszerűen hátat fordított.
Akkor, abban a politikai helyzetben ez is, ahogyan egy csomó minden más, nagyon bátor lépés volt tőle – emlékezik vissza édesapjára Dorka.
Megfagyott pillanat
Azt mondja, vannak olyan dolgok, amikről a mai napig nem szívesen, vagy csak nagyon nehezen beszél. Mégis mindig ezekkel keresik meg az újságírók. Ő pedig belefáradt abba, hogy újra és újra felidézze magában a pillanatot, amibe édesanyjával és nővérével együtt évtizedekkel ezelőtt, 1984. szeptember 9-én belefagyott. Hatéves volt akkor, és hosszú idő elteltével tudott csak szabadulni a bénító dermedtségből. A csöndre emlékszik. Nehezen oldódott fel ez a csönd. Apu elhallgatott. Maradt utána a némaság és az iszonyatos hiány. Dorkát a mai napig homályosan felsejlő emlékképek veszik körül, ezekkel tud kötődni édesapjához.
– Például az rémlik, hogy én felébredek, ő hazaér, és fáradtan dől be az ágyba, vagy egyszerűen elalszik a fürdőkádban. A halála után nagyon rossz volt. Mindenkit padlóra vágott, hogy ilyen váratlanul ment el. Anyám tartotta a frontot, ameddig bírta. Nagyon keményen dolgozott azért, hogy anyagilag és lelkileg is talpon tudjunk maradni. Azokban az években magunkba temettük a fájdalmunkat. Tudomásul vettem, hogy nekem nincs apám. Mindenki másnak van, nekem nincs. Zötyögött tovább az életünk. Ahogy öregszem, egyre jobban hiányzik. Annyiszor eszembe jut, hogy milyen jól kijönnének a férjemmel, a gyerekeimmel – hallgatom Dorkát, aki azt is elárulja, hogy szokott Máté Péter-slágereket énekelgetni, de szigorúan csak magában, teregetés közben. Az énekes halála után felesége szétosztogatta a ruháit a rászorulók között. Egyetlen doboznyi emléket őrzött csak meg maguknak. Máté Péter szemüvegét, néhány levelet, noteszt. Dorka a mai napig nézegeti ezeket a múltbéli kincseket, ahogyan a családi fotóikat is.
– Ezek nem relikviák, hanem a személyes örökségünk aputól – mondja.
Ragaszkodott mindenhez
– Apu nem támogatta, hogy zenei pályára lépjünk, úgyhogy ez meg sem fordult a fejünkben – meséli Dorka. Felháborodott, ha bárki akár csak említést tett erről mint lehetőségről. – Pedig a nővéremnek abszolút hallása van. A fiam a főzésben lelte meg azt, amit apu a zenében. Dani a műszaki egyetem hallgatója, jó érzéke van a reáltárgyakhoz. Higgadt, megfontolt fiú. Szeretne egy jól fizető polgári állást, és ha ez megvan, azt tervezi, hogy nyitni fog egy kis éttermet, ahol ő lesz a séf. Tizen-egynéhány évesen beválogatták az egyik kereskedelmi csatorna főzős műsorába. Több száz jelentkezőből bekerült a hat legjobb közé. Ott kiderült róla, hogy Máté Péter unokája. Szerették volna „felépíteni” Danit, hiszen a nagyapja sztorijával jól eladható karakter, megvolt benne az a potenciál, ami a kereskedelmi tévét érdekli. Ő viszont nem kért ebből. Mindkét gyerekem nagyon erős egyéniség. Kamilla volt az első lány az iskolában, aki focizni kezdett. Ugyanúgy hidegen hagyja őket, ahogy apámat és engem is, hogy mit gondol róluk a világ.
A Máté család az énekes életében is visszahúzódó életet élt. Edit, Máté Péter felesége – ahogy Dorka fogalmaz – józan ember, aki mellett senki sem tud elszállni, mert ő abban a pillanatban visszarántja a földre – értékítélete, munkabírása, küzdelmei szelídségre nevelték az apa nélkül maradt lányokat.
A fényképezés iránti vágy akkor éledt fel Dorkában, amikor családi barátjuk, László János fotóriporter beállított hozzájuk hatalmas, gyönyörű, fekete fényképezőgépével. Ez a titokzatos masina valósággal megbabonázta a kislányt, akinek első komolyabb fotósorozata a saját kutyájáról született meg. A négylábúak iránti szeretete ma leginkább az állatvédő egyesületben végzett munkájában mutatkozik meg. Horváth Bora, az alapítvány elnöke a szó legnemesebb értelmében a kutyák megszállottja. Azokat a szerencsétlen sorsú állatokat fogadja be, akik senkinek sem kellenek, és borzalmas dolgokon mentek keresztül. Bora az ország egész területéről menti a borzas, meggyötört, beteg kutyákat. Dorka nemcsak fotókat készít a védencekről, hanem állatorvoshoz is viszi őket. Szilveszterkor az utcákat járja Borával, és megpróbálják befogni a petárdáktól, tűzijátéktól megrettent állatokat.
Máté Péter is kutyabolond volt, akárcsak a családtagjai, tudom meg Dorkától, ahogyan azt is, hogy a zenész sokkal szívesebben beszélgetett az élet apró-cseprő dolgairól a szomszédaival, mint kora hírességeivel. Amikor lehetősége lett volna, hogy külföldön maradjon, ott fusson be karriert, hazajött.
– Minket magával tudott volna vinni, de a szomszédokat, a barátait, a Velencei-tavat, a budai várat nem. Ragaszkodott mindenhez, nagyon tudott szeretni. Én sem tudnék máshol élni – mosolyog Dorka. Van ebben a mosolyban egy kis titkos büszkeség.
(Fotó: Németh Gabriella)
