Az ön életében milyen út vezetett a mesékhez?

Történetmesélő család vagyunk. De a szüleim nem könyvből meséltek nekem, hanem fejből, főleg családi történeteket. A nagymamám és a nővérem olvasott nekem, többek között a Nők Lapjából. Szerdánként nagyon vártam a postást, és amint megérkezett a lap, a nagymamám felolvasta belőle a mesét. Nagyon fontos volt számomra ez a rítus. A nagymamám meghatározó nő az életemben, és nem csak a meséléssel kapcsolatban. Sokat tudott a világról. Amikor a Nők Lapjában áhítattal lestem a színésznőket, a primadonnákat, a csodálatosnál csodálatosabb nőalakokat, ő mindig azt suttogta a fülembe: „Egyszer te is benne leszel.” Ez varázsmondat volt. Hitből és bizalomból szőtt ígéret, minden gyereknek járna ilyen. És egy csodálatos óvónő, Pirike jut még eszembe, aki felismerte, hogy én mesélő vagyok. Gyakran biztatott arra, hogy meséljek a többieknek. Máig megvan egy fotó: hatévesen mesemondó öregasszonyként állok a többi gyerek között.

Önben is tudatosodott, hogy ön mesélő?

Csak a tanári pályám elején. Nem bírtam a gyerekekkel. És akkor eszembe jutott Móra Ferenc, aki hasonló helyzetben belefogott Az Ezeregyéjszaka meséibe, és én is mesélni kezdtem. A miatt a kapcsolat miatt, amit a mese teremtett, és hogy tiszta hangon tudtam megszólalni, megváltozott a kapcsolatunk. Onnantól tudatosan képeztem magam a mesék terén.

Milyen a jó mesélő?

A mesélés intim, bizalmi viszony. Egy tündérmese nagyon „veszélyes” helyekre visz. Elhiszed-e nekem, hogy fogom a kezed, és a végén kivezetlek? Jössz-e velem oda, ahol a hős jár? A képzéseim egyik nagyon fontos része ennek a mesélő személyiségnek a felépítése. Egyrészt mindenki higgye el magáról, hogy tud mesélni, másrészt helyezkedjen bele abba, hogy neki felelőssége van a történetek átadásával kapcsolatban. Ehhez kell egy kis varázslat, némi hétköznapi mágia. Más hangot használunk, megváltozik a tekintetünk, fényes nappal beesteledik. Bátornak kell lenni, hogy valaki vállalja ezt az átváltozást, hogy meg merje mutatni ezt az arcát is, a mesélőét. Azt talán mondanom sem kell, hogy nem magyarázzuk a mesét, nem vonunk le tanulságot, nem fosztjuk meg a varázstól. Abban a pillanatban elvész, amiért mesélni érdemes, ami a mese valódi lényege.

És mi a mese lényege?

Az átváltoztató varázslat. Ha egy jó mesélő egy jó mesét jókor mond el, akkor a mese észrevétlenül megmutatja azt, akik lehetnénk, ha rá mernénk lépni a hős útjára. Akivé válhatnánk, ha el mernénk hinni, hogy képesek vagyunk rá.

Milyen ember válik abból, akinek mesélnek?

A gyerekek harmadának egyáltalán nem mesélnek, harmaduknak heti rendszerességgel, a maradék harmadnak viszont napi szinten és nagyon tudatosan. Az ilyen gyerekeknek gazdagabb lesz a szókincsük, szövegértési és olvasási készségeikben megelőzik azokat, akiknek nem meséltek. Életbátorságuk, érzelmi intelligenciájuk jóval fejlettebb lesz. Nagyobb eséllyel mesélnek majd maguk is a saját gyereküknek. És még egy nagyon fontos dolog: akinek mesélnek, az maga is tud történetet alkotni, és akár a saját életét is képes történetként látni. Amikor hazajön a gyerek az iskolából, és a szülő megkérdezi, mi volt ma, a gyerek pedig azt feleli, semmi, akkor nem csak a gyerek válaszával van a baj. Szülőként érdemes feltennünk magunknak a kérdést: mondtam-e elég történetet ahhoz, hogy a gyerek összefüggő mondatokban tudjon alkotni egy sajátot? A mese és a családi történetek adnak mintát erre. 

Tudjuk, hogy a népmesék összetett szimbólumrendszert rejtenek, de ezt az átlagember nem feltétlenül érti, ez nem baj?

A mese hatása nem függ ettől. A mese nem a bal agyféltekét szólítja meg, hanem az érzelmeket, éppen ezért tud hatni a háromévesre éppúgy, mint a százévesre, a tudósra éppúgy, mint az értelmi fogyatékkal élő emberre.­ A mese mindenkié, nem kell feltétlenül racionálisan megérteni a mélyebb jelentésrétegeket. Ezzel együtt persze nagy ajándék, amikor egy-egy mesei szimbólum megmutatja magát, hallgatás vagy olvasás közben kinyílik a számunkra, és össze tudunk kapcsolódni valami mélységesen mély üzenettel. Ha valakit érdekel a mesék szimbolikája, akkor érdemes egy kicsit utánaolvasnia. Régen rendje volt annak, hogy mikor és kinek mondtak el egy történetet. 

Mi már nem ismerjük ezt a rendet.

„Csak úgy” is lehet mesélni. De való igaz, hogy nagyon sokat segíthet egy krízisben egy tudatosan választott történet. Erre akkor van lehetőség, ha kicsit a mesék szövege mögé tudunk nézni és érezni. A Covid idején a gyerekek sokszor kérték tőlem A kis gömböc című mesét. Tudták: valami bekebelezett bennünket. Először az óvodát, iskolát, utána már az utcára sem lehetett csak úgy kimenni. A Covid kis gömböce mindent elnyelt. A mesének kétféle befejezése van. A kis gömböc vagy magától kireped, vagy a kiskondás kivágja a bicskájával, de a sötétségnek mindenképpen vége lesz. Soha nem beszéltünk a gyerekekkel arról, miért pont ezt a mesét kérték, de tudom, hogy nekik ez a történet óriási feloldozást és reményt jelentett.

Amikor a népmesék közül válogattam a kislányomnak, sok olyan történetbe futottam bele, amiben családon belüli erőszak van. Tudom, hogy ez az emberiség történetének része, és sajnos ma is sok családban jelen van, és bizonyára az ilyen meséknek is megvan a maguk létjogosultsága, mégis kikerültem ezeket. Jól tettem?