„Se tu mi vorrai baciare sarò contento” – súgtam egy olasz fiú fülébe 1999. december 31-én éjfél előtt néhány másodperccel. Az olasz mondat azt jelenti, hogy „ha meg akarnál csókolni, boldog lennék”, és egy Jovanotti-slágerből vettem. A hatás nem maradt el. Akkoriban olasz nyelvvizsgára készültem, és gyakran elkalandoztam a számtalan igemód és igeidő okozta bonyodalmaktól az akkor igen népszerű hiphopelőadó művészete felé. Egyet biztosan tudok: ez az egy sor, és az a pillanat, amikor a világ leghasznosabb tudásának bizonyult, maradandóbb emlékeket hagyott bennem, mint az afölött érzett sikerélmény, hogy a nyelvvizsgán helyesen ragoztam el egy igét régmúlt időben. „Ezt az igeidőt kell használnod, ha például Dantéról vagy Petrarcáról akarsz beszélni” – tanította az olasztanárom. Mindez huszonhárom éve történt. Bevallom, ez idő alatt sosem keveredtem olyan helyzetbe, hogy olaszul akarjak megnyilvánulni Dantéról vagy Petrarcáról, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy sajnálom a régmúlt igeidőre szánt órákat az életemből. Viszont tény, hogy a Jovanotti-dalszövegek jobban a hasznomra váltak, és a mai napig alkalmazom őket, ha olaszokkal találkozom, sokkal prózaibb céllal is, mint a csókolózás. Meggyőződésem, hogy a dalszövegek, bármilyen nyelven íródtak is, színesebbé és életszerűbbé teszik nyelvtudásunkat, ezért én a mai napig tanulok belőlük. 

És valahogy párhuzamot érzek eközött és általános iskolai magyartanárom módszere között, aki rengeteg verset megtanultatott velünk fejből. Akkor persze berzenkedtünk, hogy minek szó szerint tudnunk ezt a sok „szerelmes, háborús, tavaszos zagyvaságot”, de ami azt illeti, nemegyszer vettem hasznát ennek a sok fejből tudott versnek az egyetemen, magyar szakon, ami ugyebár a lehető legmagasabb szintű képzés ebben a témában. Szorult helyzetemben egy fontos vizsgán úgy tört fel az agyamból Ady Az Értől az Oceánig című verse, és úgy állítottam párhuzamba a költő korai prózájával, hogy magam is meglepődtem, és utána ódába foglaltam szigorú magyartanárom nevét. 

Haszontalan és hasznos tudásról Lannert Judit oktatáskutatóval beszélgettem, aki többek között azt is elmondta, hogy a memoriterek fejlesztik a rövid távú memóriánkat, ami pedig alapfeltétele a kreativitásnak. Selye János professzor, a stressz­elmélet megalkotója élete nagyobb részét külföldön töltötte, és többször elmesélte, hogy addig sosem feküdt le aludni, amíg egy vers­szakot meg nem tanult egy magyar versből. Egyrészt hogy tornáztassa az agyát, másrészt hogy mindennap legyen kapcsolata a magyar nyelvvel. 

Szakértőnk, Lannert Judit úgy gondolja, felesleges tudás nemigen létezik, hiszen attól, hogy nem tudjuk kimutatni a hasznát, még nem lehetünk benne biztosak, hogy ­felesleges. 

– A matematikára sokan mondják, hogy az élettől elrugaszkodott, de fontos tudni, hogy a magyar matematikatanításnak nagy hagyománya van, amely részben Varga Tamás 1980-as évekbeli tananyagán alapul. Akkoriban a japánok is ide jártak megnézni, mi zajlik nálunk. Lehet, hogy látszólag nem használjuk például a koordináta­geometriai tudásunkat a való életben, de ez a tudás akkor is visszajön valahol máshol. Kimutatták, hogy ahol nagyon leegyszerűsítik a matekot az iskolában, ott egy bizonyos pont után már nem lehet a gyerekek tudását magasabb szintre vinni. Én úgy gondolom, kell egy kis luxus a tanulásban is. Le Corbusier francia építész jut eszembe, aki olyan házakat tervezett, amelyekben minden pontosan ki volt centizve, ennek eredményeképp olyan racionális lakások készültek, amelyeket aztán senki nem akart megvenni, mert nem voltak élhetők. Az oktatás, a tanulás és a tudás sem csak arról szól, hogy hasznavehető legyen, hanem megvan a maga öröme. Öröm lehet egy bonyolult példa megoldása is. És az is fontos, hogy ha egy gyerek meg tud oldani egy nehezebb feladatot, ami sikerélményt ad neki, akkor más területen is nagyobb kedvvel áll neki a kihívások teljesítésének, és nem adja fel olyan könnyen – összegzi szakértőnk. 

Az önbizalom megoldóképlete

Ami a sikerélményt illeti, a negyvenes éveit taposó Judit a következő történetet meséli: 

– Tizenhat éves koromban részt vettem egy cserediákprogramban, és egy hetet egy liverpooli iskolában töltöttem. Akkoriban nagyon jó voltam matekból, és kimondottan kíváncsi lettem, vajon angol kortársaim hol tartanak a tananyagban. Bár levezetni ma már biztosan nem tudnám, arra tisztán emlékszem, hogy a másodfokú egyenlet megoldóképletét tíz lépésben lehetett bizonyítani, és ezt a mi iskolánkban minden diáknak tudnia kellett. A liverpooli iskolában pontosan itt tartottak a tananyagban, legnagyobb döbbenetemre azonban ők erről a tíz lépésről nem is hallottak, nekik mindössze annyi dolguk volt, hogy behelyettesítsenek konkrét számokat a készen kapott megoldóképletbe, és örüljenek, hogy kijön a megoldás. Megkérdezte tőlünk a tanár, mi hogyan gyakoroljuk ezt, én pedig elmondtam, hogy most írtunk röpdolgozatot a megoldóképlet bizonyításából. Megkért, hogy mutassam be a táblánál. Ezek a liverpooli kamaszok az én szememben elképesztően menők voltak. Mindez a kilencvenes évek elején történt, divatosabb ruhákban jártak, olyasmiket ettek-ittak, amikről mi még nem is hallottunk, és némelyikük már látta élőben is az Ace of Base együttest. Mi, akik épphogy felocsúdtunk a kommunizmusból, tarisznyás kelet-európainak néztünk ki mellettük, de ott a táblánál, ahogy tíz lépésben levezettem annak a képletnek az igazságát, amellyel kapcsolatban ők a behelyettesítésig jutottak, hirtelen elöntött az önbizalom, és többé nem másodrendűnek, hanem egyenesen zseninek éreztem magam közöttük.