Mondhatni, tombolán nyertem az alkalmat. Az olvasni is szerető állatorvos egy jótékonysági kampányban vett részt velem, és amikor kiderült, a doktornőnek nemcsak a kisállatok gyógyításából van diplomája, de az ovisokhoz is érzéke, bekönyörögtem magunkat. Hanna asztali naptárába másfél héttel a nagy nap előtt berajzolta az édesanyja a cicafejet meg a fecskendőt, és minden reggel megszámoltuk, hányat kell még aludni, hogy hospitálhassunk. Azt gondoltam, a villamos is kaland lesz, huszonkét megállónyira tőlünk, Káposztásmegyer mélyén, egy tömbház aljában bújik meg a rendelő, ahol az élete nagyobb felében már állatorvosnak készülő Hanna végre asszisztenciát láthat el. De a lányom megmakacsolta magát, kocsival menjünk. Eddig utálta az autót, meglepett vele, és én magamtól soha nem használom a városban a kocsit, hát nehezen álltam rá, de mostanában, mióta ilyen izmos a dackorszaka, nem keresem a konfliktust. 

A rendelőben olyan félénk volt, mintha én akartam volna odamenni. Az én harsány, pletykás, csivitelő lányom, akinek mindenről van véleménye, nem köszönt, nem felelt, alig tudta belőle kiszedni a doktor néni, mit lát. Merthogy először röntgenképeket nézegettünk, és kiderült, a süni a tüskebunda alatt nagyon kicsi, a kutya meg le tudja nyelni a gumikacsát. Hanna a közelmúltig imádta a kihívásokat, a feladatokat, szeretett ismerkedni, mindenkinek hangosan köszönt, és jóízűen köszönte meg, ha kapott valamit. Mindennek nyoma sincs. 

Két cicát és egy kutyát gyógyítottak meg, míg mi ott voltunk. Mozart cica tablettát is kapott (egy csinos, szájba lövő tollal), és még szurit is, amit láthatóan fel sem vett. A doktornőn láttam, csalódott, úgy véli, ez az egész az én mániám, a megszállott apuka saját vágyait plántálja a rémült gyerekébe, akin látszik, unja az egészet és szorong. Alighogy kiléptünk, a lányom csicseregni kezdett, és még késő este is arról magyarázott az anyjának, mi minden történt a rendelőben. De ha én kértem, meséljen el valamit, dacos lett, arról ő nem akar beszélni.