Tibor úgy került a képbe, hogy amikor év elején a katasztrofális törökországi földrengésről írtunk, egy kolléganőm ajánlotta a figyelmembe: a Hunor mentőcsapattal ő is a helyszínen küzdött a romok alatt rekedtek életéért. Akkor beszéltem vele telefonon, és bár Tibor a „földim” Ercsiből, és gyerekkorunkban jól ismertem, azt nem tudtam, hogy Érden tűzoltóként, Budafokon pedig mentősként dolgozik. Azonnal egyértelmű lett: többet érdemel, mint egy rövid megszólalás egy katasztrófabeszámolóból.
– A földrengés hallatán már úgy mentem haza a munkából, hogy azonnal elkezdtem pakolni. És valóban, másfél órán belül megkaptuk a riasztást. Egy az epicentrumtól távoli kis repülőtéren – a többi a környéken megsemmisült – szálltunk le, ami dugig volt mentőgépekkel. Öt-nyolc percenként érkeztek a segélyszállítmányok, illetve a különböző mentőcsapatok. Az első óriási gyomros az volt számomra, amikor a török, szakállas, maszkulin teherautó-sofőr zokogni kezdett mellettem, amint megérkeztünk a katasztrófa sújtotta városba, ami gyakorlatilag megsemmisült. A ház viszont, ahol a mentést kezdtük, nemcsak összedőlt, hanem tulajdonképpen fel is borult: mentünk befelé egy folyosón, és olyan furcsa volt az egész. Aztán rájöttem, hogy ez a liftakna, csak a földrengés után vízszintes lett. Az utca pedig tele emberekkel… Nem volt hová menniük, éjszaka pedig a kimentett bútorokból raktak tüzet, mert hideg volt, de se villany, se közvilágítás.
Tiborék több helyszínen is dolgoztak, és már az első huszonnégy órában sikerült kimenteniük több sérültet, köztük egy középkorú nőt. Hat óra alatt tudták kihozni, jelentős sérülés nélkül. Ő akkor már két napja feküdt mozdulatlanul – csak levegőt volt képes venni, a teste teljesen beszorult a romok közé. Nagyon jó érzés volt az egész mentőcsapatnak, hogy később a török nagykövet összehozott egy rövid videóbeszélgetést ezzel a negyvennyolc éves ügyvédnővel. Elmondta, hogy nagyon fázott éjjel a romok alatt, és többször is úgy érezte, megtalálták, de valahogy mindig elvesztették a kapcsolatot. Ekkor megértették, mi játszódhat le egy megmentett ember lelkében. A mentőcsapat aztán még tizenhét embert húzott ki a romok alól. Élve.
A szerencse fia
– Ami a legfontosabb: a szerencse fia vagyok – mondja Tibor. – Meg tudtam élni a srácok összes gyerekkori álmát. Az egyébként már fiatalon kiderült, hogy nem a hosszú kifutású feladatok az én világom. A mentések során viszont egyszerű a képlet: kimegyünk valahová, van egy probléma, meg kell oldani!
Zolta Tibor katonaként kezdte a pályafutását. Édesapja indította ebbe az irányba. Aztán egy légipostás cégnél dolgozott, a repülőgép-kiszolgáláson. Ez is egy gyerekkori álom, és nagyon boldog volt tőle. Egy rokona viszont mentőzött, és sokat mesélt a munkájáról. Azt is elejtette, hogy mellékállásban Tibor is csinálhatná. Több se kellett neki – belevágott, és mentőápoló lett. Aztán jött a tűzoltás. A fejében valahogy összekapcsolódik az összes tevékenysége, és igazából egy hivatása van: hogy megmentse az embereket.
– A katasztrófavédelemnél az elöljáróim is ráéreztek arra, hogy a mentők és a tűzoltók között kell lenni átfedésnek – mondja. – Hiszen ahová tűzoltóként kivonulunk, ott sokszor elsősegélyben is szükséges részesíteni az embereket. Az instruktori csapatba is bekerültem: több száz tűzoltót képeztünk ki arra, hogy amíg meg nem érkeznek a mentők, tudják stabilizálni a sérülteket. És persze vannak olyan helyszínek, ahová a mentő nem is képes bemenni, csak a tűzoltó, ezért jó, ha ő ismeri az elsősegélynyújtás alapjait. A tűzoltóknál megint csak a szerencse fia voltam, mert gyorsan sikerült végigjárnom a ranglétrát. Nálunk a parancsnok is egyszerű beosztottként kezdi, és viszonylag hamar eljutottam oda, ahová szerettem volna, és ahol most is vagyok. Szolgálatparancsnokként még mindig járhatok „terepre”, tüzet oltani.
És hogy hogyan lett Tibor a Hunor mentőcsoport tagja? Úgy, ahogy mentős vagy tűzoltó: valaki szólt neki, hogy van egy ilyen lehetőség – ő pedig már rohant is. A Hunornál szerencsére ritkán kell élesben menniük, sok gyakorlaton, képzésen vett részt, kiképezték alpintechnikai mentésre, vízimentésre, mentőbúvárnak. A tűzoltóságnál havonta általában nyolcszor-tízszer kell szolgálatban lennie huszonnégy órán át, a mentőknél pedig négyszer tizenkét órát.
– Nem érzem vállalhatatlannak, de ahogy öregszem, az éjszakázást már kicsit nehezebben bírom – nevet. – Ám mindenért kárpótol az élet… Valahol olvastam, hogy ha az embernek önértékelési gondjai vannak, tekintsen azokra, akiket közel gondol magához: ő is olyan, mint akikkel bevonzották egymást! Nos, nem panaszkodhatom! Olyan remek emberekkel hozott össze az élet a munkám során, vagy akár a Hunor mentőszervezetben, hogy szeretnék méltó lenni hozzájuk!
Az igazi hősök
Hogy hős-e Tibor? Ez folyamatosan felmerül, nemcsak a barátok és ismerősök között, de szélesebb körben is. Ő viszont folyamatosan szabadulna a címkétől. Meg is tudja magyarázni, hogy miért:
– Szerintem az enyém a legönzőbb életforma. Mert egyszerűen szuperül érzem magam. Azt csinálom, ami jólesik, amit mindig is szerettem volna. Ez a munkám, és ezért kapom a fizetésem. Megmondjam, ki az igazi hős, akire a legbüszkébb vagyok? Virág, a feleségem. A szentestét nem mindig karácsony napján tartjuk, hanem akkor, amikor éppen nem vagyok szolgálatban. Virágnak rengeteg áldozatot kellett hoznia, és mindig, mindenben támogat… Bár lehet, hogy sokszor jó lett volna, ha inkább egy kicsit visszafog, mert irdatlan baromságokat tudok kitalálni. Tavaly még eszembe jutott, hogy lehetne pályázni űrhajósnak… de itt már én is éreztem, hogy ez csak vicckategória. Az, hogy ilyen tempóban tudom pörgetni a pályámat, az ötezer százalékban neki köszönhető. Miközben a legszebb hivatást űzi, neveli a jövő nemzedéket: óvó néni, és szerintem a legjobb a világon! Higgadt, nyugodt, kedves. Csodálatos és szeretni való egyéniség.
A gyerekek pedig ebbe nőttek bele. Tibor nagylánya huszonhat éves, az ikerlányok pedig betöltötték a huszonnégyet. Mindhárman ápolónők. Tibor szerint közvetlenül nem ő terelte őket erre a pályára, de nyilván befolyásolta őket, hogy gyerekkorukban például közös program volt elsősegélynyújtó versenyekre, gyakorlatokra járni, ahol a lányok, ha kellett, a sérültek szerepét játszották.
Ugye te voltál?
A család is megszokta, hogy Tibor időről időre érdekes helyzetekbe kerül, és néha már meg sem lepődnek a dolgain. 2005. május 5-én például mentővel haladtak az alsó rakparton. Tibor az Erzsébet hídnál arra lett figyelmes, hogy egy idős hölgy éppen beugrik a Dunába. Azonnal megállította az autót, ledobta a cipőjét, és utánaúszott. A hölgy persze kiabált, hogy hagyja békén, mert éppen meg akar halni, de a mentőápoló kihúzta a jéghideg vízből.
– Az volt a szerencsém, hogy még nem esett pánikba, és nem kezdett kapálózni – mondja. – Mert akkor akár magával is ránthatott volna. Aznap bemondták a rádióban, hogy egy mentős kihúzott a Dunából egy idős nőt, és amikor hívtam Virágot estefelé – napközben kirándulni volt a gyerekekkel –, kérdezte is: „Ugye te voltál?”
Tibor ott volt Kolontáron, a vörösiszap-katasztrófánál, vagy a dunai árvizeknél is. Mindenhol adódott olyan kép, ami örökre beleivódott az emlékezetébe. Kolontáron az az egyszerű férfi, akinek mindenkije odaveszett, és éppen egy elázott szentképet szorongatva jött ki az otthonából. Vagy Győrújfaluban, éjjel kettőkor, amikor a zsákokat pakolták a gáton, és a fáklyák világító fényében valaki a kezébe nyomott egy szendvicset.
De ott volt a felesége nagymamájának nyolcvanadik születésnapján is.
– Mindenhonnan elkésünk, négy nővel nem egyszerű elindulni… – meséli. – Már javában zajlott a kerti parti, húsz-harminc családtaggal. Viszont arra érkeztünk, hogy a nagymama köhög, és elkezd lilulni. Mindenki azzal fogadott: de jó, hogy jöttök, most kéne csinálni azt a Heimlich-féle műfogást… Mindenki tudta, mit kellene tenni, de nem merték. Én azonnal belekezdtem, minden szakmai protokollt végigcsináltam, de a nagyi elvesztette az eszméletét, és leállt a légzése. Akkor nem volt mit tenni már: jött az újraélesztés… és sikerült. Nem mondom, hogy nem volt meleg helyzet – ekkor határoztam el, hogy elsősegélynyújtást fogok oktatni. Ahogy aztán mentünk hazafelé, még egészen kicsik voltak a lányok, és akkor kérdezték: „Apa, szerinted itt lesz most szobrod?”
Fotó: Falus Kriszta, Érd hivatásos tűzoltó-parancsnokság, Hunor mentőcsapat
