Andrea az ötvenes évei elején járt, amikor megkeresett. Kérdésemre, hogy miben segíthetek, fáradt hangon annyit válaszolt, üresnek érzi magát, értelmetlennek, céltalannak találja az életét. Házasságából fokozatosan eltűnt a szenvedély, a közös érdeklődés, ma már arra sem emlékszik, mikor beszélgettek utoljára a férjével – kapcsolatuk néhány odavetett félmondatból áll. Andrea élete évtizedek óta fia és betegeskedő szülei köré szerveződött. Gyermekének igyekezett mindent megadni, különórákra kísérte, kedvenc ételeit főzte, még gimnazista korában is tanult vele. Mióta a fiú külföldre jár egyetemre, csendes lett a ház. Andrea időközben szüleit is elveszítette, így már az ő ápolásuk sem adott feladatokat, amik kitöltötték a napjait. Egyedül maradt, és rászakadt a kérdés: kicsoda ő valójában, amikor nem másokról gondoskodik?
Amikor a gyerekkoráról kérdeztem, kiderült, hogy már akkor gondoskodó szerepbe kényszerült. Anyukája korán bevonta a háztartási és családi teendőkbe, gyakorlatilag Andrea viselte két kisebb testvére gondját, amíg anyjuk két műszakban dolgozott. Apjukra nem számíthattak, a férfi amolyan csendes ivóként szinte láthatatlanul élt a családban, soha semmilyen érzelemnyilvánításra nem ragadtatta magát. „De rendes ember volt, hazaadta a fizetését, és nem bántott bennünket” – mondta Andrea, és miközben erről mesélt, döbbenten látta meg a párhuzamot apja és férje között. Férje is hallgatag ember, munka után egy üveg borral elvonul a műhelyébe, a családjához alig kapcsolódik.
Andrea gyerekkori élményét parentifikációnak, vagyis szülősítésnek hívjuk. Az elnevezés beszédes, hiszen pontosan kifejezi, ami a gyerekkel történik: szülői szerepbe kerül. Fizikailag vagy érzelmileg neki kell gondoskodnia egyik vagy mindkét szülőről, támogatni őket lelkileg, békíteni, ha kell, illetve ellátni a család körüli teendőket. A szülősített gyerekek hamar elveszítik a gyerekkorukat, életük nem a felhőtlen létezésről szól, hanem a kötelességekről. Saját gyermeki szükségleteik teljesen háttérbe szorulnak. Ennek következtében felnőttként sem tudják pontosan meghatározni vágyaikat, nehezen ismerik fel igényeiket, vagy nem tartják azokat jogosnak. Életük mások szolgálata köré szerveződik, miközben belső érzelmi világukkal alig van kapcsolatuk. Andreának is csaknem két évébe telt, míg végül úgy döntött, megengedheti magának, hogy segítséget kérjen.
Ahogy sokaknál, úgy a szülősítés Andrea esetében is generációkon keresztül átívelő motívumnak bizonyult. Már édesanyja is hasonló szerepbe kényszerült. Andrea nagyapja ugyanis meghalt a háborúban, nagyanyja egyedül maradt öt gyerekkel, és legidősebb lányát, Andrea édesanyját hamar bevonta a teendőkbe, szinte pótanyai feladatokkal látta el. A parentifikáció során, amikor a gyerek a szülői alrendszerbe lép fel, felnőtt szerepeket, működéseket vesz át, és a feladatok felelőssége is gyermeki vállát nyomja. Azonban azok, akik ilyen „minifelnőttként” nőnek fel, nemcsak önfeláldozók lesznek, hanem egy mélyben gyökerező önértékelési hiány is kialakul bennük. Ez érthető, hiszen a felnőttekre méretezett feladatok mindig túlmutatnak a kicsi képességein, így akármennyire igyekszik, nem képes maradéktalanul ellátni őket. A gyermek tökéletlennek érzi magát, és ezért önmagát hibáztatja.
Minden gyerek elsődleges célja, hogy megfeleljen a kimondott vagy kimondatlan szülői elvárásoknak. Érzelmi csápjaival kitapogatja, mi kell ahhoz, hogy szülei elfogadják és jó gyereknek tartsák. Ahogy a szülősített gyerekek felnőttkori beszámolóit hallgatjuk, hamar feltűnik, milyen kevés emléket őriznek játékról, vidámságról, önfeledtségről, és bizony felnőve is alig akad valódi örömélményük.
„Magammal telt meg az életem”
Miután nevet tudtunk adni annak, ami Andreával történt, abban kellett segítenem őt, hogy elkezdjen a saját belső világára figyelni, elfogadni és érvényesnek tekinteni az érzéseit. Apró lépésekben haladtunk, hiszen számára az is kihívást jelentett, hogy alapvető dolgokat megengedjen magának: bűntudat nélkül vágyhat egy finom süteményre; lehet annyira fáradt, hogy a házimunkát félbehagyva korán lefeküdhet aludni; vagy vasárnap délelőtt ágyban maradhat olvasni. Amikor ezek a vágyképek először felmerültek, Andrea ijedten hárított: szóba sem jöhetnek, hiszen annyi feladata van! A teendőkről azonban sorra kiderült, hogy bármikor elvégezhetők. Vágyait firtató kérdéseim eleinte sokkolóan hatottak rá, időbe telt, míg elfogadta, ő is megengedheti magának, hogy élvezze az életét, mások mellett és másokon túl ő maga is lehet fontos önmagának.
A változáshoz általában hosszú utat kell megtennünk. Értelmünkkel ugyan már felfogtuk az összefüggéseket, átlátjuk a miértek szövevényes hálózatát, ám az érzelmi feldolgozás és a reakciókban, viselkedésben is bekövetkező változás bizony időigényes feladat. Különösen igaz ez a generációkon átívelő minták megváltoztatására, hiszen pozitív példa hiányában nekünk magunknak kell kidolgoznunk az érett működési módokat.
Andrea hamar rálátott az összefüggésekre, remekül kamatoztatta önreflektív képességét, sokat dolgozott önmagán. Amikor – jó néhány terápiás üléssel később – visszatértünk a kiinduló kérdéshez, ami élete ürességéről, céltalanságáról szólt, azt mondta: „Magammal telt meg az életem, én lettem a saját feladatom, önmagammal töltöttem ki az ürességet.”
Ez akár szép zárszó is lehetne, de azért nézzük meg azt is, volt-e, van-e dolga Andreának az új felfedezések fényében a szeretteivel való kapcsolatával.
Rendeződött kapcsolatok
Bár édesanyját már elveszítette, a terápiás munka során a vele való kapcsolata is átértékelődött. Amikor a parentifikációról beszéltünk, Andreának bűntudata támadt, hiszen nem akart rosszat mondani az anyukájáról. Segítenem kellett abban, hogy helyretegyük: attól, hogy kimondjuk, neki nagyon korán kellett felnőnie, és megnevezzük, mi hiányzott, mi esett volna jól neki kislányként, még nem állítjuk azt, hogy az anyukája rossz anya volt. Elismertük, hogy édesanyja megpróbált a legjobb képességei szerint helytállni egy helyzetben, és kimondtuk: anyja küzdelmes életét az ő gyermekévei is megsínylették.
Ami a saját szülőségét illeti, Andrea már nem parentifikálta a fiát, de a terápia során rájött, hogy a fiára való, már-már túlzó odafigyelésben szintén háttérbe helyezte önmagát, ráadásul az sem biztos, hogy túláradó gondoskodása jót tesz gyermeke önállósodásának. Kapcsolatukban most az elengedés ideje jött el, ezt kell segítenie.
Végül, de nem utolsósorban férjével is fontos lenne rendeznie a kapcsolatát. Ő is meglepődött, férje mennyire nyitott volt, sőt abban is sikerült megállapodniuk, hogy felkeresnek egy párterapeutát. Férje Andrea változásait látva meg is jegyezte: „Most olyan vagy, mint az a fiatal lány, akibe beleszerettem.” Úgy tűnik, van remény, hogy a házasságuk is új szakaszba lépjen.
Szöveg: Orvos-Tóth Noémi
Fotó: Fiala De Gábor