Nemrég ünnepelte a születésnapját, Isten éltesse sokáig! A negyvenedik évet sokan vízválasztónak tartják, amikor végignéz az ember az életén, hogy hol tart. Önnek van férje, két gyereke, országosan ismert, és menő vállalkozást vezet. Így is tervezte?

Pontosan ebben a sorrendben. Nagy segítség nekem, hogy vannak terveim. Nem tudok csak úgy lógni a levegőben. A negyvenéves kort sem azért találtam szorongatónak, amiért gondolni szokták, hogy a nők ilyenkor hirtelen elkezdenek öregedni. Őszintén, nekem semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben. Soha nem voltam ekkora békében a testemmel, a kinézetemmel, önmagammal. Sokkal inkább arról van szó – és ezt már látom egy ideje –, hogy az a szakma, amit kitanultam és sok éven át űztem, kikopott alólunk-mellőlünk. Nagyon megváltozott a világ, és ezt húsz, tíz, de akár csak öt évvel ezelőtt sem lehetett teljesen tisztán látni, sok más szakma is eltűnőfélben van, nem csak az enyém. Azt már hat évvel ezelőtt megjósoltam, amikor még senki nem hitt nekem, hogy a streamingoldalak szép lassan átveszik bizonyos formátumok helyét a tévében. Kérdezték is, miért forgatok klasszikus tévés tartalmakat a You­Tube-ra, és miért nem vlogolok, amikor mindenki azt csinálja. Hát azért, mondtam, mert én nem az életemet akarom leforgatni, hanem azokat a témákat feldolgozni, amelyek eddig is érdekeltek, csak a tévében már nincsen helyük. A közösségi médiában viszont nagyon is megtalálták a helyüket. De látom azt is, hogy amivel most foglalkozom, annak is vége lesz egyszer. Piacról működő, szponzortámogatott műsor az enyém, és a piaci környezet annyira átalakult, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani magát. 

Amit ön csinál, az elsősorban vizuális műfaj, tehát nézni kell, és nem hallgatni, ugye?

Podcastra is kikerül, hiszen egy beszélgetésről van szó, de én nem tudok attól eltekinteni, hogy alapvetően tévés vagyok, és a vizualitás nagyon fontos számomra. A mostani, Kirakós című műsorom esetében is tudom már, hogy a következő évadnál hogyan fogok változtatni a fényeken, hogy még melegebb színárnyalatú legyen a világítás. Tizenkét fős a stábom, tehát nem vagyunk kevesen. Az elején megkínlódtam, mert nem volt elég munkatársam, de aztán tévére is kikerültek az adások, és akkor már nagyobb stáb kellett: gyártásvezető, három operatőr, hangmérnök, két sminkes, stylist, szerkesztő, vágó, fotós a backstage-képekhez. 

Maximalista?

Az vagyok, de szerintem mindenki az, aki szereti a munkáját, és azt szeretné, hogy ami benne megszületett, az is valósuljon meg. Mindig odafigyeltem a részletekre, mert ami az én nevemmel és arcommal jelenik meg, az a névjegyem.

A környezete hogyan viseli a maximalizmusát?

Szerintem jól. Nem vagyok kényszeres, magammal szemben is tudok megengedő lenni, nem pánikolok, ha nincs mindig tele a hűtő, vagy elöl maradnak dolgok. Bár a rendet nagyon szeretem magam körül, nem tudok úgy dolgozni, ha szanaszét vannak a holmik, belül is szétesem, ha kívül nincs rend. De muszáj is rendszerben gondolkodnom, mert az egész életünk darabjaira hullana, ha nem. A férjem (Kunos Balázs – a szerk.) gyakorlatilag reggeltől estig dolgozik, néha még szombaton is, úgyhogy az én feladatom, hogy a családot egyben tartsam és működtessem. 

Hat éve a család mellett saját kommunikációs céget és produceri irodát is visz.

Cégeknek dolgozom a háttérben kommunikáció, stratégiagyártás, márkaépítés területén.

Ezt mikor tanulta meg?

A tévés pályafutásom során. Húsz éve, amikor a pályát kezdtem, mindent meg kellett tanulnom: előkeríteni a világvégéről valakit, megszervezni az utazást, a kamerát, a stábot, kitalálni a látványt, a vágóképeket, megtalálni a megszólalókat. Ez aztán továbbfejlődött, amikor már VJ-ként (video jockey, videós tartalmakkal kommunikáló szakember – a szerk.) dolgoztunk, azaz nem volt operatőrünk. Aztán jött a közösségi média, ami nagyban átvette a hagyományos újságírás szerepét. Onnantól kezdve már én sem voltam rászorulva arra, hogy ha valamit kommunikálni akarok, akkor adnom kell cserébe valamit, különben nem beszélnek róla. Ez számomra tiszta, egyszerű és nagyszerű helyzetet teremtett, mert tudtam húzni egy vonalat, hogy amit addig csináltam, azt nem akarom folytatni. És nincs is rá szükségem, mert enélkül is el tudom érni azokat az embereket, akiket akarok. A közösségi médiában magam építettem fel a műsoraimat, a saját márkámat, úgyhogy mindent, amit tudok, terepen tanultam meg saját tapasztalat alapján. Amivel most foglalkozom, az nagyon hasonló ahhoz, amit a tévénél csináltunk. Ehhez jött az üzleti rész, amit szintén meg kellett tanulnom, mert a saját műso­raim­nak én lettem a producere. 

Melyik jobb, az alkalmazotti lét, amikor biztonság van, de kötöttség is, vagy a vállalkozói, amikor nagyobb a szabadság, de a bizonytalanság is? 

Megvolt az alkalmazotti létnek is a varázsa, de abban a piaci környezetben ma már nehezen tudom elképzelni magam. Voltak olyan megkeresések az elmúlt években, amiket visszautasítottam, amelyek ugyan biztonságot jelentettek volna, de tudtam, hogy – mint Az ördög ügyvédje című filmben – a lelkemet kérnék érte cserébe. Én nem akarok olyan környezetben dolgozni, ahol nem lehet kritikát megfogalmazni, érdeket ütköztetni.

Mindennek a tudásnak a birtokában mit mondana annak a kislánynak ott a Havanna-lakótelepen, aki arról álmodozik, amit ön most él?

Azt, hogy ez jó út volt, és semelyik részéről ne térjen le. Még csak azt sem mondanám, hogy bízzon jobban önmagában, mert ennek az útnak megvolt a szép fejlődési íve, mindennek így kellett történnie, hogy azzá lehessek, aki ma vagyok. Olyan ez, mint a mozgásfejlődés a csecsemőknél, ha valamelyik fázis kimarad, akkor később jelentkeznek majd a hiányok. Egyik részét sem hagynám ki, és nem is változtatnék rajta semmit. Sokat hibáztam, volt több nehéz időszakom, de ezek nem úszhatók meg, és nagyon jó, hogy vannak.  

Még csak negyvenéves, de már húsz éve a pályán van. Miért döntött úgy, hogy már középiskola után munkába áll, és levelezőn végzi el a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolát? 

Több dolog miatt. Először is nem akartam huszonnégy évesen pályakezdő lenni, mert úgy éreztem, akkor már le lennék maradva, ez az egyik. A másik, hogy ahhoz, hogy valóban független legyek, önálló kereset kellett. Egészen addig nem éreztem volna magam önállónak, amíg azt mondom a szüleimnek, hogy ne szóljatok bele az életembe, de azért, légyszi, utaljatok minden hónapban! Ez nem fért volna össze nálam. 

Pedig a szülei megtették volna.

Gondolkodás nélkül. Nekem olyan értelemben könnyű volt az indulásom, hogy megkaptam a két legfontosabbat, ami az életkezdéshez kellhet: kifizették a tandíjamat a főiskolán, és vettek nekem egy garzonlakást. Azt mondták a szüleim, azonnal beköltözhetek, amint fizetni tudom a rezsit, és el tudom tartani magam. 

Nem féltették a televíziós közegtől?

Nem féltettek, inkább nem vették komolyan. Amikorra pedig megtudták, milyen, addigra már nem laktam otthon. Nálunk ez ilyen élethosszig tartó játszma, hogy amit én csinálok, az számukra nem valódi szakma. Sok művészi területen dolgozó embernek van ilyen tapasztalata. Akik abban nőttek fel, hogy a munkának, amit nyugdíjas korukig csinálnak, van eleje, vége és kötött ideje, azoknak valóban nehéz lehet elfogadni, hogy én a futópályán kitalálok egy műsort, majd megvalósítom. 

Nagyon tetszett, amit nemrég mondott, hogy a legtöbb, amit egy szülő gyereknapra a gyerekének adni tud, az, hogy hagyja egy kicsit unatkozni. 

Ez önkritika is volt egyben, mert én is túlzásba vittem a gyerekeim szórakoztatását. Nem mentegetni akarom magam, de úgy látom, a nők iszonyatosan magukra vannak hagyva, és azért találnak ki annyi programot a gyerekeiknek, hogy ne fásuljanak bele a monotonitásba. Sokszor nincs senki, aki átvállalja tőlük a kicsiket. A generációk már nem élnek együtt, nagymama vagy nincs, vagy nagyon messze lakik, vagy dolgozik és nem ér rá. Kijön a kismama a kórházból, jó esetben egy-két hetet még otthon van a férje, aztán vissza kell mennie dolgozni, rácsukják az ajtót babára és mamára, és vége. Ha pedig valaki fizetett segítőre bízza a gyerekét, az azonnal megkapja, hogy rossz anya. Minden kismamán számonkérik, hogy miért nem lóg állandóan rajta a gyereke, pedig lehet, hogy az az egy-két óra, amit külön töltenek, az menti meg a mentális egészségét és a házasságát. Szóval sok anyuka kényszerből szervez magának annyi programot, hogy ne essen szét, és a gyerekeit is magával cipeli, így lesznek túlszórakoztatva azok a gyerekek.

Olvastam, hogy az internetbiztonság is nagyon fontos önnek. Hogyan lehet megvédeni a gyerekeinket a neten rájuk leselkedő veszélyektől?

Ezt folyamatosan tanulom én is. Már csak az egy évvel ezelőtti dolgokhoz képest is rengeteg újdonság van. Figyelni kell, nem behunyni a szemünket, és elégedetten hátradőlni, hogy minden oké. Én nagyon rossz iránynak tartom, ami ma a gyerekekkel a világhálón történik. Azt tapasztalom, hogy ebben a témában mindenki a szülői kompetenciáját érzi sértve, ezért igyekszem kevésbé élesen fogalmazni, de igazán elszomorít, amit látok. Olyan alapvető kérdéseket kellene egy szülőnek feltennie magának, hogy mit szeretne: azt, hogy a gyereke saját maga alakíthassa ki a képet önmagáról, vagy a szülő ezt már megteszi helyette az interneten keresztül? Ezért fogalmazok nagyon óvatosan, ha a gyerekeimről van szó, és ezért nem láthatók a közösségi oldalaimon. Elhatároztam, hogy nem fogom velük végighaknizni a médiát. Nem azért, mintha nem lennék büszke rájuk, vagy mert bármi titkolnivalónk lenne, hanem mert nemcsak a kép az információ róluk, hanem minden más is. Öt évvel ezelőtt, amikor Milán még kicsi volt, ezt nem tudtam, és utólag nagyon sajnálom, hogy olyasmit is megmutattam, amit ma már nem osztanék meg. Miminél már más a helyzet. Ma már elképzelni sem tudnám, hogy a családi nyaralásunkról fotókat tegyek fel a netre, hogy azokat mások kényükre-kedvükre szerkeszthessék, használhassák, alájuk kommenteljenek valamit, ami előbb-utóbb úgyis eljut a gyerekhez, és befolyásolja az önmagáról kialakított képét. Azt szeretném elkerülni, hogy vadidegenek véleménye, történetei, kommentjei alakuljanak át „emlékké” a memóriájában. 

Mondta, hogy milyen fontosak önnek a tervek. Van már elképzelése arról, hogy tíz év múlva hol szeretne tartani?

A táplálkozás és a lélek összefüggéseivel szeretnék foglalkozni, de erről még nem mondhatok többet. Az utóbbi években a szenvedélyemmé vált a téma, hogy mennyire meghatározó mindaz, ami a tápcsatornánkban történik. Kihat a mentális állapotunkra, a hangulatunkra, a teljesítményünkre. Ezt tudományos kutatások is alátámasztják, megszállottan olvasom az erről szóló tanulmányokat. Volt egy sorozatom, aminek az volt az áthallásos címe, hogy Ne vegyél be mindent!, mert tényleg rengeteg dolgot próbálnak az emberek torkán letolni, porokat, bogyókat, diétákat. Találtam olyan szakembereket, akik nemcsak értik, amit csinálnak, de jól is kommunikálnak, ami nagyon fontos. Táplálkozástudományi szakemberekről, dietetikusokról, gasztroenterológusokról van szó, akik itthon kezdték el a tanulmányai­kat, aztán külföldön folytatták, és a területük kiváló szakértői lettek. 

Egészségügyi vagy etikai megfontolásból nem eszik húst?

A kettő nem választható el. Sosem voltam valami nagy húsevő, de amióta csak halat fogyasztok, azóta az interneten megtalálnak az állatvédő szervezetek vagy éppen a WHO hirdetései, hírei. És amit ott láttam, az megrendített, alapvetően más lett a viszonyom az állattartáshoz környezetvédelmi és etikai szempontból is. Ugyan én nem eszem húst, a gyerekeimnek viszont mindent adok. A vegán életmódhoz nemcsak az én elhatározásom kell, hanem egy olyan gyerek is. A fiam nagyon szereti a húst, amíg mások édességet nassolnak az iskolában, addig ő biztosan csípős kolbászt eszik. Azt szeretném, hogy amikor leül az asztalhoz, az számára örömteli élmény legyen. Ne a korlátokról szóljon, az időre evésről, a tiltásokról, mert az örökre tönkreteszi a kapcsolatát az étkezéssel. Az evés nemcsak a tápanyagbevitelről szól, hanem a társas kapcsolódás nagyon fontos területe. Sírni tudnék, amikor ismerőseimmel, barátaimmal találkozom, és nézik az órájukat, mert időszakos böjtöt csinálnak, amikor csak nyolc órán át esznek, és tizenhaton át nem, és nem tudunk együtt vacsorázni, mert éppen letelt az idő. Régen úgy tartottuk az értekezleteket, hogy együtt bruncholtunk (reggeli és ebéd egyben – a szerk.). Ma a brunchoknál a fele társaság csak vizet iszik, vagy délig nem eszik, vagy kóvályog, mert csak fehérjeport visz be. Őrületes! Azt elárulhatom, hogy a következő évtizedeim nagy részében ezzel a témával fogok foglalkozni. Óriási szenvedéllyel vetem bele magam, az étkezésen keresztül szeretnék hozzájárulni az emberek mentális és lelkiállapotának javításához.

Fotó: Zsólyomi Norbert