Itt a nyár visszavonhatatlanul, s ilyenkor menetrendszerűen megérkezik szokásos idényszorongásom. Csomagban jön, sokféle, a nyaralással kapcsolatos főszorongás mellett seregnyi mellékszorongás is környékez nulla–huszonnégy órában, függetlenül attól, hogy ébren vagyok-e, vagy alszom éppen.
De hadd kanyarodjak el kis időre a nyártól! „Imádok szorongani” – minden évszakban ezt szoktam mondani hetykén, jobbára két szorongás közötti, lazább pillanataimban. Mindannyian, akik ismernek, vagy csak úgy gondolják, hogy nyitott könyv az életem előttük, szóval sokan megerősíthetik: lételemem az aggodalom. Életformám, mondhatni.
„Imádok szorongani” – veszem hát olykor viccesre a figurát, terápiás céllal, ám alighogy kimondom, máris komolyan feszengek attól, hogy hamarosan majd újra feszengek. Szorongok jelen időben, még inkább jövő időben, sőt visszamenőleg is, például­ felnőttként azért, hogy több tárgyból is bezúgok másnap az iskolában, vagy hogy már később, csókon innen, vagy majdan ivarérésen épphogy csak túl, jól vizsgázom-e szerelemből. Mostanában pedig végképp bővében voltam-vagyok szoronganivalónak. Keményen aggódtam nemrég a koronavírus miatt, a tavalyi kegyetlen aszályban a termést féltve, de ugyanakkor azért is, hogy mi lesz majd a kertben virágainkkal, ha egyszer csak mégis jön egy vagy több zivatarcella, pusztító jégeső, s ráadásul megint beázik a mérsékelten vízállónak ígért cipőm.
Nos, visszatérve az idei nyárhoz-nyaraláshoz, megrohan újra a kérdések sora. Vajon lesz-e elég meleg? De nem lesz-e túl meleg? Lesz-e szúnyoginvázió? Elegendő kullancsriasztó krém? Elegendő víz a Balatonban? A Velencei-tóban? Futja-e majd az árát igencsak fennhordó fagylaltra és lángosra?