Jelenleg legalább öt helyen dolgozik. Például egy PR-ügynökségnél, amely díjat is nyert Panna egyik munkájával.
Mivel szeret színházba járni, egy belvárosi színház sajtóügyeit is ő viszi – ezt igazi szerelemgyerekként említi. Ezenkívül írja a gyerekkönyveket, műsorvezetést vállal – plusz még ott a podcast. Ha nem dolgozik, akkor kamasz lányait neveli.
– Mi, negyvenöt feletti nők vagyunk a legtöbben – mondja. – Attól tartok, nyugdíjunk nem nagyon lesz, úgyhogy jó esetben még több mint húsz évig fogunk dolgozni.
Az elmúlt tíz évben teljesen megváltozott a világ, és rengeteg olyan képesség megszerzésére lett szükségünk, ami eddig nem volt a birtokunkban. A világ is azt kiabálja, hogy el kell kezdenünk újra és folyamatosan tanulni, kíváncsinak és nyitottnak kell maradnunk – éppúgy, mint a húszas-harmincas éveinkben. De könnyebb is megszerezni a tudást, hiszen ott van előttünk minden a neten, csak ki kell halászni az információtengerből. A munkáltatók viszont még úgy gondolkodnak, hogy inkább felvesznek egy huszon-harmincévest, akinek már van valamennyi tapasztalata – ahelyett, hogy egy ötvenest alkalmaznának, aki várhatóan jobban rá is ér, hiszen nincsenek kisgyerekei, és nagyobb a tapasztalata, valamint kiterjedtebb a kapcsolati hálója. Szerintem a mi generációnk hosszú távon még hasznosabb is lehet a munkáltatók számára.
Kérdésemre, hogy érdemes-e „generációzni”, azt válaszolja, a legfontosabb, hogy ne gondoljunk „kis hülyeként” a mostani fiatalokra. Rengeteget lehet tőlük tanulni, és ezt a saját gyerekein is látja. A lányok húsz- és tizenhat évesek, és ha leül velük beszélgetni, mindig meglepődik: – Tisztán látnak, és sokkal jobban tudják, kik ők, mint az én generációm – mondja. – De beszéljünk rólam: én sokkal inkább sodródtam, és nem voltam tisztában önmagammal. Hogy mit is akarok valójában, és ki is vagyok. Ez a mai negyvenes-ötvenes nők jelentős hányadának még mindig probléma; most kezdenek erre rájönni, és most kapcsolnak magasabb fokozatra az önismereti úton. Egy ideje egyébként én is elkezdtem ezt a bizonyos „láthatatlanságérzést” megtapasztalni – és erről is beszélgetünk a kortársaimmal: hogyan törjünk ki a senki földjéről?
Panna szerint szendvicsgeneráció vagyunk: a szüleinkre nagyon oda kell figyelnünk, de a gyerekeinkre is – és igazából eddig nem nagyon volt időnk saját magunkra. Lehet, hogy a karrierre jutott, de a magánéletre nem – vagy fordítva. Ráadásul rengeteg nő elvált, és a statisztikák szerint szinte a felük egyedül marad. Egyedül viszik a dolgokat, egyedül nevelik a gyerekeket – ez pedig nem könnyű feladat. Mindez megspékelve azzal, hogy a Covid óta mekkora lejtmenetbe kapcsolt a világ, háborústul-inflációstul.
– Ezt én is nehezen élem meg – mondja. – Bennem is volt egyfajta félelem, hogy vajon lesz-e elég dolgom. Aztán több lett, mint valaha – de hát abban is meg lehet reccsenni, ha az ember reggeltől este tizenegyig tolja. Észre is vettem 2020 karácsonyán, hogy csak kattogok, és nem vagyok képes leállni és lazítani. Nem volt egyszerű menet, úgyhogy egy kicsit vissza is vettem, és okosabban csinálom.
Álmaimban Amerika
Panna a nyolcvanas évek közepétől kilenc évig Amerikában tanult. Az egyetemen diplomáciát és spanyol nyelvet hallgatott. Az első két évben próbálta megtalálni önmagát, rendesen megtanulni a nyelvet, átesni a kultúrsokkon. A legnagyobb ajándék attól az időszaktól, amit ott töltött, hogy más perspektívából látja ma is a világot. És nyilván az angoltudás, ami nagy kincs azóta is.
– Régen kimondottan késős voltam – meséli. – Előfordult, hogy akár másfél órát is csúsztam. Amerikában viszont rájöttem, hogy ez nem megy. Aztán megtanultam rendszerezni dolgokat. Mondok egy példát: nagy újdonság volt számomra, hogy az egyetemen tulajdonképpen én határozhatom meg, mit tanulok, és az milyen sebességgel visz el a diplomához. Kint sokkal jobban működött a ranglétrán való lépegetés: ott tényleg lehet tíz évre előre tervezni.
Mielőtt Panna Amerikába költözött volna, gyerekszínész volt, és rengeteg olyan embert ismert meg abban az időszakban, akikből aztán meghatározó figurák lettek az országban: Geszti Pétert, az Első Emelet-es Berkes Gábort, a rádiós Villám Gézát. Amikor hazajött, rajtuk keresztül azonnal belecsöppent a médiába. Előtte másfél évig a Nemzetközi Migrációs Szervezetnél dolgozott kutatóként, de már 1994 elejétől fontos szereplője volt a Szombat esti extázis című műsornak a Danubius Rádión. Nem sokkal utána pedig már az HBO-n vezette az Oscar-gálákat és a Golden Globe-díj átadóját. Aztán jött az első magyar zenetévé (Top TV): nagyon hamar beszippantotta a gépezet. 1994-ben a cannes-i filmfesztiválról tudósított két hétig, és végiginterjúvolta a Ponyvaregény című film sztárjainak java részét.
