A „te mivel menőztél fiatalkorodban?” érdeklődő kérdésemre annyiszor kaptam azt a választ, hogy „á, én sosem voltam menő”, hogy változtatnom kellett a megközelítésen. A „te mivel próbáltál menőzni?”-re rengeteg történet, sőt fénykép is előkerült, és nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenség lényege pont a próbálkozás. Adja magát a külsőnk, azzal jól lehet játszani. Én tizenöt évesen öklömnyi sárga gombot varrtam a fekete cipőm orrára, és télvíz idején nejlonharisnyára húzott térdzokniban jártam. (Visszagondolva még mindig tetszik ez a szett.) Az ismerőseim meséltek atlétatrikóra vett gyapjúzakóról, fekete rúzsról, Lennon-szemüvegről, kifordítva hordott iskolaköpenyről, hatalmasra tupírozott frufruról, nagypapa bőrkabátjáról és nagymama gyöngysoráról. Aztán ott az étkezés! Miért issza egy tinédzser feketén a kávét, ha egyszer utálja? Pont azért, amiért a másik tejjel fogyasztja a teát, de vallotta már be nekem húsz éve vegetáriánus apuka azt is, hogy kezdetben figyelemfelkeltés céljából utasította el a húst, aztán úgy maradt. A dohányzást is egyértelműen a menőzés kedvéért kezdik el a fiatalok, hiszen az első szálak senkinek sem ízlenek, erőltetni kell. Amikor már mindenki cigarettázik, akkor ki lehet tűnni szipkával, pipázással vagy sodort cigarettákkal. A beszélgetésekből kiderült, hogy a menők körébe való belépés egyik beugró feladata, hogy mit szeretsz. Ezért hallgatott metált a kolléganőm, és hordott magánál Baudelaire-kötetet a bölcsész barátnőm, pedig ki nem állhatták.
A régi történeteknél szóba kerültek az egykori udvarlók. Volt, aki azért vetette meg a szüleivel az acélbetétes bakancsot meg a fekete műbőr dzsekit, mert az első szerelmének ez volt a stílusa, és van, aki a művész barátja kedvéért járt (emlékei szerint rettenetes) kísérleti színielőadásokra. Sárvári Györgyi pszichológus szerint minél felszínesebb a kapcsolódás a népszerűnek vélt dolgokhoz, annál könnyebben változtatunk.
– Aki csak az aktuális párja miatt húz magára egy stílust, az könnyen el is engedi, ha, mondjuk, szakítanak. Ha azonban mélyebben kötődik a belső értékrendjéhez az, ahogy kifejezi magát a külsőségekkel vagy zenei irányzatokkal, akkor hitelesebbé válik. Bármennyire változik is a világ, a menőség minden korban összefügg azzal, hogy az adott személy mennyire hiteles. Ha valaki azért jár tarkabarka ruhákban vagy épp háromrészes öltönyben, azért visel meghökkentő frizurát vagy issza tejjel a teát, mert neki ez így tetszik, és így érzi jól magát, az a többiekben is tiszteletet ébreszt. Ez a kulcsa az egésznek: önazonosak vagyunk, vagy majmolunk? Ha utánozunk valakit, vagy valakinek tetszeni szeretnénk, és azért viselünk furcsa ékszereket, karakteres ruhákat, azt a fiatalok nagyon pontosan felismerik, legyen a másik a saját korosztályukból való vagy idősebb. Észreveszik, ha másnak próbáljuk eladni magunkat. Aki őszintén valamilyen – még ha az az ő világuktól messze esik is –, könnyebben elfogadják, mint a hamisat.
„SZERETNÉM MAGAM MEGMUTATNI”
Buszon, villamoson mindig a fiatalok öltözékét figyelem, és már viszonylag jól azonosítom a különböző csoportokat. Fiúknál a nadrág szárának szélessége, lányoknál a körmök stílusa meghatározó, de számít a frizura, az ékszerek mennyisége, és persze a cipő! De bármennyire egyformának tűnnek is messziről, mindegyik igyekszik valamilyen apróságban eltérni. Fiatalkorban egyszerre munkálkodik bennünk a vágy, hogy olyanok legyünk, mint a többiek, ugyanakkor nagyon szeretnénk kitűnni a tömegből.
– Tinédzserekkel dolgozva éppen ezért használok gyakran egy Ady-verset – magyarázza a szakértő. – „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek. / Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.” Ez pontosan leírja, milyen fontos fiatalon, hogy mások legyünk, titokzatosak. Ám ekkor jön az, amivel közben nagyon küzdenek: „De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. / Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének, / S lennék valakié, / Lennék valakié.” Önmaga is akar lenni, különleges, titokzatos, a többi vágyjon arra, hogy őt felfedezze, de közben ott a lényeg: arra vágyik, hogy a többiek szeressék. Ez a vers 1909-ben született, több mint száz éve, de pontosan benne van az, amit a kamaszok átélnek önmaguk keresése közben.
