Nem sokkal azután, hogy megkaptad a Kossuth-díjat idén márciusban, hívtalak telefonon, és te éppen a temetőbe tartottál, hogy a szüleidnek elújságold az örömhírt. Annyira megindított, hogy ez az első dolgod…
Igen, kiszaladtam. Pedig nem volt jó idő, emlékszem, gondolkoztam is, most kicsit pihennék, mert aznap este rendezték a vacsorát a Kossuth-díjasoknak.
De, mondtam, nem, nekem muszáj kimennem megmutatni. Szeles idő volt, nem érdekes, fölöltözöm, jutott eszembe. Vittem a hírt a szüleimnek, elújságoltam, és még egy kicsit beszélgettem velük. Igazából mindent nekik köszönhetek. Csodás gyerekkor után elindítottak a pályán, és később is mindenben segítettek. Házimunkában, vigyáztak a gyerekekre, amíg én koncertezhettem, turnézhattam, taníthattam. Aztán végigjártam egykori tanáraim, mestereim sírjait is, és letettem mindegyiküknek egy-egy szál virágot. Megköszöntem nekik, hogy életem alakulásában segítettek. És tényleg olyan gazdag életem volt! Úgy értem a gazdagságot, hogy rengetegfelé jártam, Jakutföldtől kezdve szinte minden országban, a kínai nagy falat is láttam. Két nagyszerű gyerekem van, meg egy kiváló vejem és menyem, négy aranyos unokám, két jó testvérem, úgyhogy nem tudok jobbat elképzelni. És két zseniális férjem volt – Kóródi András az első, és Bujtor István a második –, meghaltak már, de ők is nagyszerű emberek voltak, attól függetlenül, hogy egyik házasságom sem sikerült.
És akkor az ember azt kérdezi, hogy kívánhatok-e jobbat magamnak. Hát nem. A nővérem másfél évvel idősebb nálam, ő zongorázott. Jöhetett volna a Zeneakadémiára, de ő az angol nyelvet, a bölcsészkart választotta. Miklós öcsém más. Ő szuperzseni, a legnagyobb gordonkaművész, rengeteg dolog érdekli, elképesztő, mit tud, csaknem mindenre emlékszik, elhivatott mestere a hangszerének. Az én érdeklődési köröm tágabb, engem minden érdekel. A nyelvek, a történelem, a festészet, a sport…
Mikor vertük meg a svédeket fociban?
Mikor? 1959-ben. Akkor játszott először a válogatottban Albert! Meg ott volt Göröcs, Sándor Csikar és Tichy Lajos. Micsoda csapat volt!
A női úszó vegyesváltó összeállítása 1960-ban?
Ha jól emlékszem, Balla Mária, Killermann Klára, Egerváry Márta és Madarász Csilla. De ugyanígy érdekel a film, a színház, a kortárs irodalom Grecsó Krisztiántól Nádas Péteren át Gerlóczy Mártonig. Mindenevő vagyok.
Híres is voltál, hogy a legtöbb kortárs hegedűművet te mutattad be…
A kortárs zene is ezért érdekelt. Nagyon sok darabot írtak nekem, megjelent egy olyan lemezem, amin azok a művek szerepeltek, amiket szerzőik nekem ajánlottak. Egy kortárs darabnál teljesen szabadjára engedi az ember a saját temperamentumát, fantáziáját. Igazán szerencsés vagyok, ha konzultálhatok a szerzővel, és akkor adok-kapok jön létre. De a hagyományos daraboknál, mint egy Beethoven-hegedűverseny, bénítóan hatnak rám az elődök, a remek előadások, amiket korábban hallottam.
Mesélted, hogy a Lemezelő című műsorban, a Bartók Rádióban a kedvenc felvételeidet elevenítetted fel a műsorvezetővel.
Van egy régi bakelitlemezem, de ma már egész másképp játszanám azt a zenét, mert akkor végeztem éppen a Zeneakadémián, amikor rögzítették a lemezt, és akkor nem ismertem a kéziratot. Úgyhogy most elmondom, milyen ez a felvétel. Merthogy nem, ezt nem így kellett volna, és ma már tudom is, hogy kellett volna. Hozzáteszem, ma már idejétmúlt szempontok ezek…
A korrekt, személytelen darálásra törekszenek… Erre gondolsz?
Igen, mert sok diák a videómegosztó oldalakon hallgat zenét, ha hallgat egyáltalán. Az élő muzsikát hagyni kell, hogy hasson ránk! Emlékszem, mikor növendék voltam, Pertis Zsuzsi csembalóművész barátnőmmel ott ültünk a kakasülőn, mikor itt volt Yehudi Menuhin, és a testvérével játszották Bartók első szonátáját. Mostanáig bennem él, hat az a légkör, az az atmoszféra. Te jó isten, de gyönyörű volt! Évtizedekkel később megint eljátszotta Budapesten Menuhin ezt a darabot. Akkor már reszketett, beteg volt a jobb keze. De soha nem felejtem el… Csoda volt! Élőben hallgatni valódibb élmény a műveket, és ez most a növendékeknél szerintem hiányzik. Tizenöt éves koromban hallottam Ojsztrahot (David Fjodorovics Ojsztrah hegedűművész – a szerk). Mennyi szépség, igazság, emberség! Akkor határoztam el, hogy én is hegedülni fogok. Persze nem azon a szinten, mint ő, az nem sikerült még senkinek, de én is megpróbálom azt a mérhetetlen gyönyört megosztani minél többekkel.
Eszterke, sztár voltál, a földrész egyik legnagyobb hegedűművésze, rajongtunk érted. Szerintem nagyon korán búcsúztál el a pódiumtól, és lettél korszakunk meghatározó tanáregyénisége. Ma is hiányzol. A Bartók-játékod…
Akkor érlelődött meg a gondolat bennem, hogy most nézzük, mit tudnak a fiatalok. Hogy valaki talán jobb ebben, meg ezt vagy azt biztos jobban játssza. Azt gondoltam, ha nem kellek, akkor miért ugráljak. Jelentkezzek, hogy hadd játsszak még? Ez soha nem jöhetett szóba. Úgy érzem, ez valahol összefügg azzal is, hogy kicsit show-műsor lett a komolyzenéből. Látom, hogy mezítláb lépnek a színpadra, mert most ez a trend, meg az is, hogy nem öltöznek föl rendesen. A színpad szentély volt. Valahogy most más a színpadi komolyzenei előadásmód, és el kell fogadnom, hogy más a világ, nem?
Ugyanakkor éppen azért lenne, lett volna kötelességed, hogy valamit átadj az értékekből.
Úgy gondolom, ezt teszem, mert rengeteget dolgozom, és borzasztó szigorú vagyok a növendékekkel.
Te egyébként is mindig különleges jelenség voltál a pódiumon a puritánságoddal. Nem is szerettél volna a reflektorfényben csillogni?
Soha nem voltam ilyen. Utálok például ruhát vásárolni, cipőt, ékszert, kalapot. Nem is sminkeltem soha. Egyszer, emlékszem, a pályám elején Orosházán játszottam Mozart A-dúr hegedűversenyét. Valaki rábeszélt, hogy kicsit fessem ki magam, én meg engedtem neki. Náthás voltam, és játék közben egyszer csak a fekete festék végigfolyt az arcomon. Mint egy bohóc, úgy néztem ki a végén, amikor meghajoltam. Akkor elhatároztam, hogy többé nem csinálok ilyet. Ezek a dolgok soha nem érdekeltek.
Nem is hiányzik a fellépés?
Nem hagytam abba! Barátaimmal rendszeresen kamarazenélünk, és ez valami csodálatos érzés. Csak a zene és mi…
Mikor vagy elégedett?
Az általam rajongott Törőcsik Mari mondta, hogy több ezer fellépése közül arra büszke, amikor pár villanásra sikerült valamit úgy visszaadnia, ahogyan szerette volna. Nekem is néhány hang jelenti ezt a teljességet, ahogyan talán Bartók is álmodta. Hátha még sikerül egy-két pillanat a játékban, amikor találkozhatok az örökkévalósággal.
Fotó: Falus Kriszta
