Idén betöltötte a hetvenedik életévét. Gratulálok! Talán nem sértődik meg, ha azt mondom, ahogy telnek az évek, egyre jobban hasonlít az édesapjához.
Szokták mondani, igen. És én büszke vagyok rá. Sokan felismernek, odajönnek, „ugye, maga az?”, és hosszan áradoznak édesapám legemlékezetesebb szerepeiről, A Tenkes kapitányáról meg Taki bácsiról a Szomszédok című tévésorozatból. Ha vacsorázunk egy étteremben a feleségemmel, ez nagyjából húsz percet jelent, de én egyáltalán nem bánom – hacsak nem vagyok farkaséhes. (Mosolyog.) A szüleim arra tanítottak, hogy legyek udvarias, előzékeny, abból baj nem lehet. Apám is mindig így viselkedett. Szívesen emlékezem rá, jólesik az emberek szeretete, amelynek visszfényében én is fürdőzhetek.
Gondolom, egy ilyen apa sok helyzetben előnyt jelenthetett.
A nevem valóban sok ajtót kinyitott, de ne felejtsük el, hogy ott aztán már nekem kellett megállnom a helyem. A békés viszonyom apámmal és az emlékével azért is alakulhatott így, mert nekem soha nem kellett megküzdenem az ő árnyékával, hiszen nem lettem színész. Alapvetően reál beállítottságú vagyok, ezért a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, és villamosmérnökként végeztem. Az ipari automatizáció vonzott, ami a mai napig az egyik leghaladóbb terület, így a legnagyobb vállalatokkal dolgozhattam együtt huszonöt éven át. Megtanultam három nyelvet, rengeteget utaztam, és nagy hasznát vettem a diplomáciai érzékemnek. Kapcsolatokat nem lehet egóból, kivagyisággal építeni, ahhoz türelem és békesség kell. A színészi pályán viszont állandóan folyik a konkurenciaharc, és csak keveseknek adatik meg a siker. Azt hiszem, sokkal szerencsésebb utat jártam be mérnökként, mint ha középszerű színész lennék.
Honnan tudja, hogy középszerű lett volna? Kipróbálta?
Persze. Minden színészgyereket vonz a színpad, hiszen különös varázsa van. Gyerekszínészként kezdtem, az első szerepemet még a régi Nemzeti Színházban kaptam, Pirandello Az ember, az állat és az erény című komédiájában. Én alakítottam Nonót. Hatvan forintra rúgott a gázsim, ami akkor óriási összegnek számított, de én meg is dolgoztam érte, havi hat előadást lenyomtam. Este tízre értem haza villamossal.
Tízévesen engedték egyedül villamosozni?!
Miért ne engedtek volna? A szüleim megbíztak bennem, meg akkor még biztonságosabb is volt a világ. Egyetlen feltételük volt, bárhol vagyok, este tízre otthon kell lennem. A szabályt csak tizennyolc éves koromban oldották fel. Ez egy édes történet, elmesélem. Február 21-én volt a szülinapom, és másnap engedélyt kértem anyámtól, hogy elmehessek egy házibuliba,
és kivételesen tizenegy óráig maradhassak. Mire ő: „Akkor jössz, amikor akarsz.” A döbbenettől szólni se bírtam, anyám betegre nevette magát rajtam.
Szóval, mint a legtöbb színészgyerek, színész akart lenni. Mi jött közbe?
A szokásos. Kaptam egy-két „pofont”. Tizennégy évesen a Tüskevárban én lettem volna Bütyök, Tutajos barátja, már ki is választottak, aztán mégis a dramaturg fia kapta meg a szerepet. Ugyanez előfordult velem húszévesen, már amatőr színész koromban is. Az aztán végleg elvette a kedvem az egésztől. Bár addig még akadt egy apró közjáték. Anyám nagyon szerette volna, hogy színész legyek, és már harmadéves voltam a műszaki egyetemen, amikor titokban megkérte Ádám Ottót, a Madách Színház akkori igazgatóját, hogy vegyen át a színművészetire. Ő behívatott, és felajánlotta, hogy csatlakozhatok a most induló osztályához, nem kell felvételiznem se. Rohantam haza, és leültem anyámmal szemben: „Mit tegyek?” Mire anyám kicsit tétovázva: „Kisfiam, harmadéves vagy, már csak két év, és diploma lesz a kezedben. Nézd meg a Latinovits Zolit, diplomás építész! Mérnökként még lehetsz színész, de fordítva soha.” Nem értettem, szerintem közben beszéltek apámmal. Úgyhogy maradtam a műszakin, ahol hamar betekinthettem a valóságba. A pedagógusszakma – anyám tanár volt – és a színészi is zárt világ, mérnökként jobban kinyílik az ember számára az élet. Elkezdett érdekelni a dolog, és már nem is kívánkoztam a színészi pályára. Az volt a tervem, hogy előbb az iparban boldogulok, aztán a külkereskedelemben, s eljutok egészen a diplomáciáig. Végül a külkereskedelemig vittem.
És mi lett az amatőr színészettel?
Lassan kikopott az életemből. De tíz évvel ezelőtt történt valami… Lementem egyik barátommal a szülei nyaralójába, Dunaalmásiba, és ott összefutottam régi amatőrszínész-társammal, Entz Lászlóval. Ő akkor már a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatóhelyettese volt, nagyon elágazott az utunk. Kiderült, hogy vezet egy amatőr színházat Dunaalmásiban, úgy hívják, Öregmalom Színtársulat. Meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk. Azóta minden évben színre vittünk egy-két előadást a Klebelsberg Kultúrkúriában, idén egy Molnár Ferenc-darabra esett a választásunk. Ősbemutatót terveztünk, ugyanis a Szívjáték című színművet még soha nem mutatták be, mi több, meg sem jelent nyomtatásban. A kéziratot Tigyi Gábor Amerikában élő biokémikus, Molnár Ferenc-rajongó fedezte fel a Molnár-hagyaték kutatása során a New York-i Nemzeti Könyvtárban. Helyenként magyarul, másutt angolul jegyezte le a szerző, felette a keltezés: 1946. szeptember–november. Tigyi lefordította az angol részeket, engedélyeztette a hagyatékot kezelő ügyvédi irodával a darab előadását, és felajánlotta Entz Lacinak, hogy rendezze meg. Egy hónappal ezelőtt lett volna az ősbemutató. Sajnos azonban két nappal előtte Entz Laci tragikus hirtelenséggel elhunyt. Még nem látjuk, lesz-e folytatás.
Ó, sajnálom! Milyen büszke lett volna önre az édesapja!
Így is büszke volt. Mivel ellenséges viszonyt ápolt mindenféle technikával, beleértve a csavarhúzót is, az én posztom az volt, hogy segítsek neki. Egyszer nem indult be az autója: „Feri, gyere!” Talán rá kellene adni a gyújtást, figyelmeztettem, mire ő kicsit szégyenkezve, de elismerően rám mosolygott. Jóban voltunk. Pedig gyerekkoromban nem sokat láttam, rengeteget dolgozott, havi harmincnégy előadása volt, vagy éppen filmezett. Anyukámmal reggel korán elmentek hazulról, anyu hatkor ért haza, apu meg tíz után. Addig nem aludtam el, míg meg nem hallottam, hogy megjött a színházból. Akkor még beszélgettek kicsit anyámmal, én meg félkómában kiosontam hozzájuk a konyhába, és befészkelődtem apu ölébe. Dugott még egy falat szalonnát a számba, aztán bújtam is vissza az ágyba. Néha mesélt ezt-azt a színházról, hogy most valami félrement, mert egy kollégája bakizott, és a nevetés félrevitte a mondanivalót, de különben nem nagyon került szóba a munkája. Csendben, fegyelmezetten végezte a dolgát.
Nem is vitte magával soha az édesapja?
Egyszer talán, de akkor egész nyáron vele maradtam a forgatáson, mert anyu, életében először, megengedte magának, hogy meglátogassa egy külföldre szakadt barátnőjét. Előzőleg volt egy kis vita, hogy apu elvállaljon-e nyárra egy ifjúsági tévésorozatot. Ez volt A Tenkes kapitánya. Nem sok kedve volt hozzá, nyaralni szerettünk volna Balatonszepezden, a telkünkön, ahogy minden nyáron, de Fejér Tamás rendező addig győzködte, hogy remek helyszíneket találtak – Nagyvázsony, Etyek, Siklós –, nem tudnak ugyan sokat fizetni, de ott lesz Szabó Gyula, Krencsey Marianne, kecsegtető a stáblista, hogy apám végül elvállalta Eke Máté szerepét. Anyám is biztatta: legalább pénz áll a házhoz, Ferenc, igazán ránk fér, a siklósi várban meg jól ellesz a gyerek! Tízéves voltam. Hiába mérgelődött Sík Igor operatőr, apu jóbarátja az orosz akcentusával, hogy „Apa, te hülye vagy? Hát ilyenkor nyaralni kell! Most mit csinálok egyedül Szepezden?” Minden nyáron velünk sátorozott ugyanis. Apám azonban tartotta a szavát. Akkor persze még senki nem tudta, mekkora siker lesz a tévésorozat.
Úgy hallottam, ezeken a szepezdi nyarakon az egész színészbrancs önöknél kötött ki.
Így volt. A szüleim vettek egy legelőt a Balaton partján, ott sátoroztunk tizenhat éven át, borzasztóan élveztük. Lejött hozzánk Bessenyei Ferenctől Kállai Ferin át Bujtor Istvánig mindenki. Időnként Latinovits is átnézett a pár utcányira lévő nyaralójukból. Folyt a bográcsozás meg az éjszakába nyúló borozgatás egész nyáron. Anyám fáradtabb volt a végén, mint amikor befejeződött a tanév. Bujtor mindig az én sátramban aludt, mert ő a szemközti partról, Szemesről jött át több napra vitorlással. Egy ilyen alkalommal, húszéves lehettem, azzal ébredt, hogy kísérjem el a Kékszalag versenyre. Anyám annyit mondott neki: „Ne öld meg!”, azaz vigyázzon rám. Másnap be is állított a zsákjában két üveg borral, vizet persze nem hozott, meg két adag szendviccsel, amit a szállodában markolt fel. Első próbálkozásra beleszerettem a vitorlázásba. Később apámmal vettünk egy szép Dragon típusú fahajót, az volt a Nauszikaá, és én ragaszkodtam hozzá, hogy ő is eljöjjön velem a versenyekre. Szabadkozott, hogy ugyan, csak hátráltatna, aztán csak beült mellém. Míg versenyeztünk, mindenről lehetett beszélgetni. Sokat jelentettek nekem azok a napok, végre visszakaptam apámat. Az együttlétek anyám halála után különös jelentőségre tettek szert. Apámat nagyon megviselte, hogy egyedül maradt, sokáig nem találta a helyét, én meg közben megnősültem, született egy fiam és egy lányom, kevés időm maradt rá. De soha nem éreztette velem, igaz, igyekeztem azért vele is minél többet lenni.
Az édesapja végtelenül szerény ember volt.
Az. Nem is értette azt a sok díjat, amit élete során kapott. A Jászai Mari-díjra még büszke volt, az Érdemes Művészt megkönnyezte, de a Kossuth-díj átvételekor csak rázta a fejét, nem értette. Ez már túl volt az ő szemhatárán, soha nem remélte, hogy ekkora ember lesz belőle. Amikor a nemzet színészévé választották, csak mosolygott a bajusza alatt, végre nem lesznek többé anyagi gondjai. Nem tulajdonított a díjaknak nagy jelentőséget. Engem is mindig arra tanított, hogy meg kell elégedni az élet apró örömeivel, ez a hosszú élet titka. Az elégedetlenség csak megrontja az ember lelkét. Ezt, már így megvénülve, én is csak alátámaszthatom. Apám mindig tudta, mi a helyes. Csak rám emelte a tekintetét, és én azonnal értettem belőle.
Akkor sem bosszankodott, amikor a Jób lázadása című filmet, amiben ő a zsidó család fejét, Jóbot alakította, Oscar-díjra jelölték, aztán mégse kapta meg?
Sajnálta, de azt hiszem, belátta, hogy Ingmar Bergman rendező, akinek akkor már klasszikussá vált filmek sorakoztak a háta mögött, jobban megérdemelte. Apám bölcs ember volt. Nézze például ezt a filmrészletet! (Előkapja a mobiltelefonját, és elindít rajta egy videót. Zenthe már idős korában a Csocsó, avagy éljen május 1-je! című filmben.) Látja a szemét meg a kezét? Ahogy felteszik a Tokajba induló vonatra, mert élete alkonyán oda vágyik. Szinte eszköztelen. Ezt tudta az öreg.
Zseniális!… Mondja, hogy élte meg az édesapja halálát 2006-ban? Láttam egy fotót, egy évvel korábban még együtt vitorláztak.
És kétszeres magyar bajnokok voltunk! Nagyon rosszul. Mindketten tudtuk, hogy már csak órái, percei lehetnek hátra, én az ágya mellett ültem a kórházban, és kétségbeesve megkérdeztem tőle: „Apu, mi az, amit még tudnom kell?” „Mindent tudsz” – felelte. Akkor nőttem fel. De máig apu az őrangyalom.
Portréfotó: Falus Kriszta, fotók: családi archív
