Szárnyashajóval szállni élvezet! – dúdolom menet közben a Trabanttal szállni „átköltött” szövegét. Amikor a pesti Vigadó tér hajóállomásán várakozunk, azon tűnődöm, még sosem ültem ilyen járművön a Dunán. Pedig micsoda élmény! A velünk együtt utazó gyerekek is kíváncsian fürkészik a vizet. Hamar negyven-ötven kilométeres sebességre gyorsulunk, kiemelkedik a hajóorr a vízből, és szeli a habokat. A zárt üvegtető miatt nem lehet a fedélzetre menni, az ablakokon keresztül tárul elénk a panoráma. Vác lesz az első megálló, harmincöt-negyven perc alatt ér oda a hajó, mondja a kapitány. A folyó méltóságteljesen hömpölyög, sodorja az uszadékot, némelyik szinte kisebb szigetet alkot
a vízben. Ne lepődjünk meg, teszi hozzá, ha ezek miatt néha le kell lassítania, hogy kikerüljenek a gyors jármű alól a méretes fadarabok.
– Egészen más a víz felől látni a fővárosi épületeket, a partszakaszt – mondja a Mahart képviselője, aki maga gyakorlott hajós, évekig dolgozott szárnyas­hajón, többek között a bécsi járaton. Nem győzzük csodálni a hidakat alulnézetből, így azért ritkábban látjuk; aztán pedig a burjánzó természetet, ahogy elhagyjuk a fővárost. Néhány ipari létesítmény után már csak a fák és a víz összeérő látványában gyönyörködünk, majd Dunakeszi, a hosszan elnyúló gödi strandszakasz és a település apró házai tűnnek fel, Sződliget után hamarosan megpillantjuk Vác templomtornyait, a Naszály hegyvonulatát és a kikötőt. A folyó és a rajta közlekedő (gőz)hajók bekapcsolták a várost az ország kereskedelmi életébe; gazdasági és kulturális központtá fejlődött az évszázadok során. A hajó lassít, méltóságtel­jesen megáll, hogy kitegye utasait Vácon.
Visegrád és Esztergom a végső úti cél, délután ugyanezen az útvonalon jön értünk, hat óra előtt tíz perccel. Nyáron péntek, szombat és vasárnap van lehetőségünk rá felülni, de csak akkor, ha megváltottuk a helyjegyet. Állóhelyek ugyanis nincsenek.
Amikor tíz óra után megérkezünk, azt gondolnám, rajtunk kívül egy lélek sem lesz a Duna-parton. De nem így van! Egy parti kávézó teraszán már vendégek üldögélnek, az elcsípett szavakból ítélve többségében külföldiek. Ráérősen kortyolgatják a kávéjukat, szürcsölik a jegesteát. A folyó látványával ők sem tudnak betelni!
Mi sem hagyjuk ki a reggeli kávézás élményét, egy pince hűvösébe húzódunk le. A középkori házak alatt a kövezett, boltíves pincék nem ritkák errefelé, ez volt a leghatékonyabb megoldás a tárolásra, hűtésre. Mária Teréziáról elnevezett melange-t kínálnak – ezt a helyi specialitást több itteni kávézóban meg lehet kóstolni –, mézes-mandulás, fahéjas ízek keverednek benne a királynő ízlése szerint. A tulajdonos szívén viseli a hely sorsát, mint mondja, hosszú évek munkája volt, hogy az Adullám kávézó pincéjét ilyen pompás állapotban látjuk, de az utcaszinten, a hangulatos terasz illatos levendulái mellett is élmény az időt múlatni.

Mesélő utcák

A város barokk főterén egy- és kétszintes, színes homlokzatú házak sorakoznak, mintha egy képeskönyvet lapozna a látogató. Bekukkantok az egyik udvarra, ahonnan hangulatos passzázs visz egy másik utca irányába. A macskaköves utcák történelmi időket idéznek, amikor még lóval, hintóval közlekedtek az emberek, és a hölgyek ruhája a földet söpörte…
A műemlékek sorsát elmesélni egy hét is kevés lenne. A barokk tér nyújtott háromszöget formáz, északi végén a Bécsi kapu állt, a délit a Fehérek temploma zárja be, középen pedig a Szent Mihály-templom díszelgett évszázadokig, oldalán a piaccal. Ebből a lebontása után az altemplom régészeti leletei maradtak fenn, például faragott sírkövek, amelyeket tavasztól őszig kiállításon vehetünk szemügyre, vagy fentről egy üvegfelületen keresztül nézhetünk meg. A romkert körül nem állt meg az idő: pihenőpadokat helyeztek el, szökőkút működik; helyiek és turisták töltik meg a teret élettel. Itt sorakoznak a rangos műemlék épületek: a Városháza; a zenepavilon mögött a kúria, amely évtizedeken át fogadóként működött; Migazzi püspök egykori palotája, amelyben jelenleg a Siketnémák Országos Intézete működik, és a Nagypréposti palota, amely az egyházmegyei gyűjteménynek ad helyet. És az egykori Aranyszarvas fogadó, ahol a kor utazói, kereskedői szálltak meg.