Röpködős tüllszoknyát viselnek a kislányok a Lepke csoportban. Ez a menő. Az anyukák unják, az óvodások kitartanak. Ezért esett kétségbe a közelemben lakó KisKata édesanyja, amikor csütörtök éjjel rádöbbent, végképp eltűnt a kislánya tüllszoknyája. Épp most, amikor a legjobb barátnője hívta meg a szombati zsúrjára! Lelkiismeret-furdalása volt, mert pluszmunkát vállalt – napi tíz-tizenkét órát ült a számítógép előtt –, és halasztgatta a vásárlást. De pénteken nyakába vette a várost, csakhogy az olcsó gyerekboltokban nem kapott, az interneten nagyon drágákat talált, tehát kétségbeesve hívta fel az édesanyját. „Az én valaha tanítónőként dolgozó anyukám, aki maga varrta szegényes gyerekkorom ruháit, elszántan kijelentette, hogy az alsószoknyának félretett tülljeiből szerkeszt valamit az unokájának, hiszen szombatig van egy teljes éjszakája” – mesélte meghatottan. A végeredmény? Egy fehérben, lilában, rózsaszínben pompázó, szivárványszínű szoknyácska, azonos hajpánttal! KisKata nemcsak gyönyörű, de határtalanul boldog is volt, amikor belibbent a zsúrba. Aztán este meglátogatták a nagymamát, ő körberajongta a tüllfodros unokáját, majd gondterhelten közölte a lányával, kevés, hogy diplomát adott a kezébe, meg kellett volna tanítania varrni, befőttet eltenni, szükségben (is) élni. „Képzeld, a szabadságom idején varróleckéket fogok venni a közel nyolcvanéves anyukámtól a kislányommal együtt! Megtanuljuk az alapokat, közben ő olyan szeretetburkot sző majd körénk, ami megvéd minket szegénységtől, bajtól, bánattól” – mondja mosolyogva, közben elmaszatol a szeme sarkában egy szemtelen könnycseppet.

Olyan az 1714-ben, Savoyai Jenőnek, a tehetséges, művészetpártoló hadvezérnek épített ráckevei kastély, mint egy rongyokba öltözött, gyönyörű nő. Látszanak csodálatos formái, a málló vakolaton is átsüt az eleganciája, de az összhatás nyomorúságos. Szomorúan állok a kerítése előtt, hiszen jól emlékszem, fantasztikusan éreztem magam itt, amikor szállodaként működött. Ismerősként üdvözöltek, virágcsokorral, pezsgővel, határtalan szeretettel fogadtak, amikor megérkeztem a férjemmel. Miért? „Csak” szerették a Nők Lapját, a jó cikkeket… Hol vannak ma azok a szállodavezetők? És ők miként érzik magukat, ha megállnak a kastély előtt? Nem értem, soha nem fogom megérteni, miért hanyagoljuk el az értékeinket, hiszen a kastély a Ráckeve nevű ékszerdoboz legszebb gyémántja volt! Tehát nem tanácsolom Savoyai Jenőnek, hogy kászálódjon le a budai várban található lovasszobráról, és látogasson el Ráckevére – ha csavaroghatnékja támad, nézze meg inkább a bécsi kastélyát! –, mert annyi rosszat gondolna rólunk, mai utódokról, amennyi megártana a lelki egészségének.