Azt mondja, soha nem volt „könnyű” ember, se gyereknek, se felnőttnek. Mégis, úgy beszél most ehhez a mindenféle állati sokadalomhoz, egyszerre és egyenként is, mint egy olvadó szívű apa. Prüntyög. Gügyörész. „Gyere ide, Pici!” „Hát te meg, Pufi, álmoska vagy, édes kissrác…? Na, apu megvakargatja a hátadat mindjárt.”
És ezek az állatok, főként a rókák – mindenféle árnyalatban és méretben – „visszagügyögnek”. Ez a meglepőbb.
Van, amelyiknek csak füttyent, és az már szalad felé, mint egy vörös kutya.
A Balaton déli partján van a telek a házzal, ahol lakik. Itt is akad néhány róka, de a többség – most épp úgy harminckét darab – „fenn” él, a menhelyen. A kert végéből, ami a bárányok meg a malacok helye, most komótosan, öregesen előbilleg Pepe, a kutya, aztán szalad felénk Bambi, az őz. Itt minden állatot a rosszabb sorstól, vagy egyenesen a haláltól mentett meg Norbi.
Az őz szökdécsel Norbi körül. Mintha nevetne.
– Minden reggel az az első, hogy hátramegyek vele, és csapatunk egy nagyot. Kergetőzünk. Imádja – mondja a „gazdi”, és nevet ő is. – Valamelyik videóban látszik, ahol elesett egyszer, azóta óvatosabbak vagyunk, nehogy eltörjön a lába. Ugye, Bambuszka? – simítja meg az őz fejét. – Olyan ügyes vagy már, hogy apu nem tud elkapni! – Aztán visszafordul hozzám. – A Bambika a Lucának, a lányrókámnak a legjobb barátja volt. Amikor hazaértünk, mindig elénk szaladt, és összepuszilkodtak. Fogócskáztak!
LADY, FOXI, LUCA
A macskákkal kezdődött az egész. Azaz nem egészen. De az állatok előtti életről nem akar sokat beszélni, azt mondja, dióhéjban ennyi: jól élt, nagyon jól, egyik üzleti siker követte a másikat. Aztán jött egy törés, mindenféle váratlan gond. Akkor költözött ide, Balatonra.
– Változást akartam, bár nem tudtam, pontosan mit is keresek – meséli. – Önmagamat talán…? Aztán az akkori párom egy esős napon hazahozott egy macskát. Na én abba a macskába szerelmes lettem! Ennek következményeképpen villámgyorsan lett harmincöt cicám, de rajtuk kívül még etettem vagy negyvenet. Azóta sem megyek el úgy egyetlen kóbor, beteg macska mellett, hogy haza ne hoznám. Hordtam őket állatorvoshoz, fizettem mindent. És akkor rájöttem, milyen jó érzés ez: adni. Régen nem voltam ilyen… Szóval a macskázás mellett nekiláttam nagy erőkkel horgászni, de szigorúan úgy, hogy a halakat aztán visszadobtam a vízbe. Nagyon jóban lettem tudniillik a halakkal is… Volt egy hattyúpár – nevezetesen Matyika és neje –, ők is jóbarátaim lettek. Fütyültem nekik, egy kilométerről is odajöttek hozzám, megmutatták a kicsinyeiket. Nyolc évig etettem őket. A sok horgászat közben a nádasoknál rókákat is volt szerencsém megfigyelni. A szőlőhegyen, ahová gyakran jártam, a macskák etetése közben ismertem meg közelebbről az elsőt. Pár napra rá már incselkedett velem, már játszottunk. Lassan a legjobb barátokká váltunk. Cseresznyéztünk! Ültünk a fa alatt kettesben, egy szem neki, egy szem nekem, így. Úgy szerettem, mint egy istent, álomszép volt az egész. – Néz rám várakozón, hogy értem-e. Érzem-e. – Elmondhatatlan, amikor belenézel egy ilyen vadállat szemébe, és lassan elkezded megérteni, mi van a fejében, a lelkében. És tudod, hogy ő is figyel, kezd bízni benned, követ téged. Ő volt a Lady. Aztán terhes lett. (Így mondja, terhes, ahogy az emberek.) És akkor jött az egész csúcspontja, megtörtént ugyanis az, amiről úgy gondoljuk, rókáknál elképzelhetetlen. Amikor a kölykei megszülettek, a kotorékból odahívta őket hozzám játszani. Ennél nagyobb bizalom anyaállat és ember között nincsen. Előttem cseperedtek fel, ismerték a szagomat az első pillanattól. Őket figyeltem, tőlük tanultam, hogyan működnek, vadásznak, vigyáznak egymásra. Hogyan mosdatja a mama a kölyköket. Azóta, ha el akarok „varázsolni” egy kölyköt, ha én szeretnék az anyja lenni egy kicsit, pláne, ha neki már nincsen, mert elütötték, megölték, satöbbi, akkor bevizezem a kezem, és úgy simogatom jó erős mozdulatokkal, ahogy a mamaróka szokta nyalogatni a nyelvével a kis fejet.
Karjaiba vesz egy kölyköt, mutatja, hogyan. A kicsi odasimul a meleg tenyér alá.
– Aztán a Lady eltűnt… – Szomorúság fut át az arcán. – Az egyik kissrác a Lady kölykei közül lett a következő saját rókám. A Foxi. Szerettem, imádtam őt is. Aztán jött a Luca.
Lucát sokat ismerik a Rókales tiktokos és facebookos követői közül, százszámra kerültek fel róla a videók. Meg lehet nézni, nem mese, hogy Norbi csak füttyent, és a GPS-jelen keresztül pontosan követhető, ahogy a rókalány megindul nyolcszáz méterrel arrébb, rohan árkon-bokron át, azaz berken, patakon, majd boldog nyüszögéssel megérkezik Norbi lábához.
– Ezek a kis vörösök a szemem láttára vadásztak, a macskáimmal együtt pockoztak, rendkívüli dolgokat engedtek, hogy megéljek velük. És ezért nem lehetek más, csak hálás nekik – mondja, és óvatosan kiengedi karjai közül a kicsit.
Kérdezem, mi lett Lucával.
Megint az a sötét árny az arcán.
– Eltűnt ő is. Lassan elvadult. Egyre többet járt ki, és egyre hosszabban maradt a nádasnál, a berekben. Az lett az ő helye. Aztán egyszer nem jött vissza többé. Fél évig egészen magam alatt voltam, minden éjszaka csatakosra sírtam a párnám. Vállalom, nem szégyellem. Nem azzal van baj, hogy elment, hiszen ő vadállat, a szabadban a helye, futnia kell a széllel. Csak azt tudnám, hogy él, hogy nincsen semmi baja. A kedvenc nádasa húsz méterre volt két magaslestől…
Itt merül fel, hogy a sok támogató üzenet mellett rendre kap támadásokat is. Mi a fenének kell bezárva tartani vadállatokat? Micsoda badarság, sőt, állatkínzás így beleavatkozni a természetes körforgásba, semmibe venni a természet törvényeit!
– Ilyenkor visszakérdezek – mondja. Az ember, mint olyan, az urbanizációval nem avatkozik bele amúgy lépten-nyomon a természet rendjébe? Én nem a vadonból hozom el a rókákat, hanem az út széléről, ahol elütötte őket egy autó, vagy az árván maradt kisrókákat mentem, akiknek az anyját megölte egy vadász, kútból, csatornából szedem ki őket, vagy épp kutyák szájából… Ember által megmérgezett rókákat mentek, vagy épp baromfiudvarban csapdába fogottakat.
Vadászoktól veszek a saját pénzemen kicsiket, akiknek az anyját már lelőtték, és másképp ők sem maradnának életben sokáig.
