Egész életemben kísértett a családi fátum, ki kell törni a paraszti sorból. Erre vágyott Juszti mamám, aki egy életen át írt titokban, a színészkarriert húsz évig dédelgető, szavaló apám. Szép és terhes örökség, és amikor a szervezetem fellázad, egy-egy komolyabb kidőlés után néha nem is tudom, ezt az életet én akartam, vagy nekik akartam, akarok így élni. 

Ezért óvatosan adok életvezetési tanácsot a lányomnak, igyekszem a korának megfelelően mesélni a múltról. Néha belekérdez, ilyenkor rendre tisztázzuk, hogy én mindig az édesapja maradok, akkor is, ha a gyerekének a nagyapja leszek, de minden másban a tömör válaszokat igényli. És egyébként sem fárasztanám a falu-város sorsvonallal, hiszen régen kiderült, tökéletesen más utakat keres, mint mi. Eleinte gyanakodva csodáltuk, mennyire nem fél az állatoktól. Nem óvatlan, de nyílt, bátor, és ezt az állatok respektálják. Aztán már az oktatók, gazdik, állattartók is jelezték, milyen jó érzéke van a jószágokhoz. Ehhez jött a következő szerelem: a kert. 

Be kell ismernem, Hanna nem szeret belvárosi lány lenni, mindaz, amiért én egy életen át küzdöttem, hidegen hagyja, untatják a játszóterek és tartózkodik a tömegtől. Az erdőt szereti, a határt, a virágágyást, a hajtást, gazolni, zöldfűszereket kóstolni, kaprot legelni, epret, cseresznyét szedni, fülig maszatosnak lenni, tojásért menni nagyapával délután, kisgalambot simogatni, kutyát sétáltatni álló nap. A város megköti, fegyelmezett, unalmas hely, nem lehet akárhová pisilni, nem nőnek szedhető vadvirágok, nem lehet a kavicsokat a vízbe dobálni. Minden túl nagy, meg korlátok, ágyások mögött van. Ha kiszabadulunk, úgy rohan be a kertbe, veti el magát a fűbe, kacagva, hogy városlakóvá lett apjának összefacsarodik a szíve.