Emlékszem, amikor első regényed, Az utolérhetetlen Mr. Yorke néhány fejezetét megmutattad, annyira izgalmasnak találtam a sztorit, hogy elfelejtettem leszállni a metróról.
Részben ez a visszajelzés is bátorított arra, hogy befejezzem a regényt. Az ötlet, hogy egy újságírói élményemből könyvet írjak, akkor ütött szöget a fejembe, amikor egykori főszerkesztőm – akkor már az Elle magazinnál dolgoztam – egy interjúalanyom, Richard Armitage angol színész hiábavaló becserkészésének történetét hallgatva így szólt: „Miért nem arról írsz cikket, hogyan NEM tudod megírni ezt az interjút?” Hazarohantam, és egy ültő helyemben megírtam csaknem harmincezer karakternyi szöveget csak úgy, a magam szórakoztatására. Őszintén meglepődtem, hogy folyik belőlem a szó.
Olyan szellemesre sikeredett a könyv, hogy felmerült bennem a kérdés, miért nem kezdtél el korábban regényt írni.
Mert előbb át kellett magamban törni hozzá egy gátat, ami abból az áhítatos tiszteletből fakadt, amit gyerekkorom óta a szépirodalom iránt éreztem. Könyvek között nőttem fel, megtanultam tisztelni a magyar és a világirodalom klasszikusait, így eszembe sem jutott, hogy én is tollat ragadhatnék. Holott a képzeletem mindig is gazdag volt, ha befejeztem egy regényt, azonnal továbbgondoltam a főszereplők élettörténetét.
Ahogy olvasom a könyveidet, úgy érzem, megnyugtatnak. Már az a sok tájleírás is, a szebbnél szebb madarak, növények… Mint a holland tulipánok vagy éppen a szentjánosfű.
Ez utóbbi nem más, mint az orbáncfű. Többek közt azért is szeretek a 17-18. században kalandozni, mert így sokkal gazdagabb nyelvezetet használhatok. A lányom szokott is reklamálni, hogy ebben a regényben már megint túl sok új szó van! Értsd: olyan szavak, amiknek a jelentését meg kell nézni a Wikipédián. Hát persze, mert utánajárok a növények nevének, előfordulási helyének. Amikor az Asszonyom, édes úrnőm című regényemet írtam, haszonnal forgattam például Méliusz Juhász Péter 16. században íródott füveskönyvét, a Herbáriumot. A szerző Melanchthon, a híres német tudós tanítványa volt, és elsősorban német források alapján írta meg a könyvét, rendszerezte a megismert gyógynövényeket, és aszerint is csoportosította őket, melyik milyen tünetek esetén hatásos. Régen ugyanis, gyógyszerek nem lévén, mindenféle nyavalyára gyógynövényfőzeteket használtak az emberek, mint az én regényem hősnője is.
Azért, gondolom, nem pusztán a nyelvezet vonz. Alkalmam volt megfigyelni téged túrázás közben, és azt láttam, hogy magadba zárkózol, hallgatod a csöndet, és lehajolsz minden apró virághoz.
Tudod, vannak azok a rejtvények, hogy melyek azok a pillanatok, amikor a legboldogabbnak érzed magad. Hát én lehetőleg a természetbe elvonulva, senkitől nem zavartatva, mint egy remete. Felváltva élek Budapesten és egy kis faluban, Csabdin, ahol a férjem református lelkész, a parókiát jobbról a templom, balról a temető határolja. Ideális lakóhely számomra, ott tudok írni. Nekem a regényírás jelenti a stresszoldást.
Összefügg ez azzal, hogy mindig a múltba, több száz évvel ezelőttre álmodod vissza magad?
Nyilván. Egyik kedvenc regényem A francia hadnagy szeretője. John Fowles azt írja benne a viktoriánus kor lakóiról, és a 17. századra még inkább igaz lehet ez, hogy számukra a lét fölé írt tempómegjelölés az andante (lassan) volt, ehhez képest a mi korunkat minimum a presto (gyorsan) jellemzi. Az előző határozottan emberbarátabb, ezért is élvezet ezeket a régmúltban játszódó könyveket írni. Sokáig két szálon futottak a regényeim, volt egy jelen idejű történet, majd belefonódott egy régmúltba vezető szál is, mert úgy éreztem, a 21. századból kell rátekintenem egy korábbi történetre ahhoz, hogy igazán össze tudjuk vetni a régiek életét a sajátunkkal. Később azonban sokan jelezték, hogy őket jobban beszippantja a több száz évvel ezelőtt játszódó fejezetek atmoszférája, ezért a legutóbbi három regényem szereplőit már kizárólag a múltba helyeztem. A Törött tulipánok egy sebzett lelkű férfi és egy bátor nő szerelmének története Vermeer festményeiről ismerős díszletek között: oromzatos téglaházak a csatornák partján, drága tulipánok delfti fajanszvázákban, csipke főkötős lányok levéllel a kezükben az ablakon beáradó fényben… Az Asszonyom, édes úrnőm hőseit Szászországba helyeztem az 1600-as évekbe, a Szentjánosfű pedig a holland aranykorban játszódik, méghozzá egy fríz szigeten.
Utóbbiban a két főhőst elemi erejű szerelem sodorja egymás karjába. Ezek szerint hiszel a nagy fellángolásokban…
Amikor annyi idős voltam, mint a hősnőm, Aelke, el sem tudtam képzelni másképp a szerelmet. Mindig megdöbbentem, ha kiderült, hogy néhány barátnőm csak úgy, kalandvágyból feküdt le a fiújával. Természetesen tudom, hogy a nőknek az idő tájt általában még érdekházasságot kellett kötniük, a férjem a szememre is szokta vetni, hogy igazából 21. századi nőalakokat helyezek bele a múltba, csakhogy én az egykori naplókból, feljegyzésekből azt vettem ki, hogy ha az apa értelmes ember volt, és szerette a lányát, megengedte neki, hogy a szívét követve válasszon férjet, vagy adott esetben ugyanúgy tanuljon, a festészetnek vagy a tudománynak szentelje magát, mint a fiútestvérei. Különösen Hollandiában fordult ez gyakrabban elő. Persze ettől még épeszű nő nem szeretne visszamenni a múltba, ahol hatékony fogamzásgátlás hiányában a nők még borzasztóan kiszolgáltatottak voltak. Aelke sorsa pontosan ezt példázza.
