Nárcisz mitológiáját szinte mindenki ismeri: a folyóisten és egy nimfa gyönyörű szép fia meglátta magát a víztükörben, és azonnal szerelmes lett saját tükörképébe. Annyira, hogy bele is halt ebbe a szerelembe. Napjaink egyik legfelkapottabb pszichológiai kifejezése, a narcizmus erről az önimádó, arrogáns mitológiai alakról kapta a nevét, egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: a narcisztikus személyiségzavar és a narcisztikus személyiségvonás között óriási különbség van. 

– Mint minden személyiségzavar, ez is egy spektrumon helyezkedik el – mondja Páli Patrícia szakpszichológus –, és egészséges formában mindenkiben benne van, legfőképpen az énhatáraink kijelölésében és az önszeretet formájában, amelyek nagyon fontosak a mindennapi életben. Napjainkban, ha valaki nagyon erősen védi az énhatárait, arra azonnal ráhúzzák, hogy narcisztikus. Szinte szállóigévé vált ez a szó, és sok esetben nagyon helytelen a használata. 

Mit mond a pszichiáter?

„A narcisztikus személyiségzavar egy komoly torzulás, a kóros narcizmus az emberi szenvedés nagyon magas foka, amelynek a gyökerei a gyerekkorba nyúlnak
vissza – mondta dr. Bánki György a Nők Lapja Pszichológia egy korábbi számában. – Nagyon röviden és egyszerűen abból a kiskori traumából alakul ki, hogy a gyerek értéktelennek érzi magát. Sok szülő nem tudja igazán szeretni a gyerekét. Ad neki figyelmet, ellátja, elviszi az iskolába és különórákra, általában nem üti-veri, de valójában az igazi gyermeki igényeire nem tud választ adni, nem képes ezek iránt érdeklődést mutatni. A gyerek megnyilvánulásai számára közömbösek vagy kifejezetten ellenszenvesek. A gyerek ezért elkezd olyan dolgokat megvalósítani, amik szerinte a szülőnek tetszenek, miközben lemond saját magáról. Figyeli a szülő hogylétét, keresi a neki tetsző dolgokat, vagy megadja neki azt a gondoskodást, amit régen nem kapott meg. Eközben rátanul arra, hogy ami benne van, az nem értékes. Pontosan ezért nem fogja felnőttkorban fontosnak tartani mások érzéseit. Nem empatikus sem magával, sem másokkal. Nem érti meg mások érzéseit, hiszen azt sem tudja, benne milyen érzések zajlanak. A narcisztikus nem szereti magát. Arról van szó, hogy legbelül – és erről lehet, hogy ő sem tud, mert számára sem elérhetőek az igazi érzései – egy nem szeretett, nem megbecsült valaki lakik, aki szenved. Egy kisgyerek, akinek borzasztó fájdalmai vannak. Ezért akarja folyamatosan a kiemeltséget kicsikarni a környezetéből, mert retteg attól, hogy valójában értéktelen. A narcisztikusnál az a csavar, hogy ebből a személyes szenvedésből közös szenvedés lesz. Szenved ő is, de mindenki más is, aki a közelében van. A narcisztikus sokszor önvádló, öngyűlölő, és néha kevés választja el az öngyilkosságtól, vagy legalábbis időszakonként sokat fantáziálhat erről. Különösen idősebb korban, amikor már nincs olyan nagy hatalom a kezében, nem olyan szép, a teste már nem bírja azt, amit követel tőle, akkor van a legnagyobb bajban, hiszen szembe kell néznie olyan dolgokkal, amelyek nem összeegyeztethetők a várt kiemeltséggel. A narcisztikus azt szeretné, ha mindig csodálatosnak tartanák.”

Nárcisszal élni

„Társként egy ilyen kapcsolatban ritkán érezhetjük jónak magunkat – folytatja a pszichiáter. – Mivel a narcisztikust sokszor olyanok választják, akiknek alapból bajos az önbecsülésük, az ismétlődő értékrombolások mélyre mennek. Így aztán a helyzet reális vizsgálata helyett azon erőlködnek, hogyan csinálhatnák jobban, és mindent meg is tesznek, hogy jobbak legyenek, ezzel viszont feladják az identitásuk egy részét. Amitől nem értékesebbnek tűnnek a narcisztikus szemében, hanem gyengébbnek.

Egy narcisztikus társtól sokszor borzasztó nehéz elszakadni. Aki határtartó, és stabil az önértékelése, az esetleg gyanút fog, és bele sem megy egy ilyen kapcsolatba. De akinek gyengébb az önbecsülése, az retten­tően boldog, hogy valaki végre felfedezte. Hiszen bármilyen hihetetlen, a narcisztikus ember nagyon vágyik a jó párkapcsolatra. Ő is közel akar menni, érzi, hogy van valami nagyon jó ott, ahol szeretetet lehet kapni. És amikor közel ér ahhoz, akit eleinte próbál tökéletesnek hinni, hogy az majd őt is tökéletességben tartsa, beindul a rettegés, hogy újra meg fog vele történni az a kínzó szeretetlenség, ami a gyerekkorára volt jellemző. Attól nagyon kettős a dolog, hogy az elején minden nagyon jó, ezért mindig ott a remény, hogy lesz még olyan, mint volt. Közben viszont tovább mállik az identitás meg az önbecsülés, így még nehezebb kiszállni.” 

És vajon mindez gyógyítható? Pszichiáter szakértőnk szerint vannak, akiket karban lehet tartani, és vannak, akik soha nem fognak elmenni terápiára. De léteznek olyanok is, akik tudnak a problémáról, és akarnak ezen dolgozni. Ez nagyon lassú, nagyon nehéz, és nem mindig sikeres folyamat. A narcisztikust ugyanis meg kell tanítani szeretni, mindkét oldalról: szeretetet adni és kapni. Nem csodálatot, kicsikart gesztusokat, hanem igazi szeretetet. És ne felejtsük, neki az egész élete arról szól, hogy mindez egyben nagyon félelmetes is. 

Miért szeretjük mégis annyira ezt a szót?

– Ami valójában egy súlyos személyiségzavar, az napjainkban valamiféle „generálmegoldássá” vált a világban – folytatja szakpszichológus szakértőnk, Páli Patrícia.
– Igazi jolly joker szitokszó, amelyet bármikor előkapunk, ha problémánk van a felelősségvállalással. Ha én elvárom, hogy az énhatáraimat mindenki tiszteletben tartsa, én viszont nem tartom tiszteletben a máséit, ha kiveszik az emberi működésből ez a kölcsönösség, akkor nagyon könnyű azzal dobálózni, hogy a másik narcisztikus. Hiszen ez egy egyszerű kifogás, ha nincs bennem hajlandóság arra, hogy figyelembe vegyem a másikat. Amikor hibásan használjuk a „narcisztikus” jelzőt, sokszor valójában arról van szó, hogy nem magunkban, hanem a másikban keressük a hibát. Van, hogy az emberek magukra használják ezt a kifejezést, hogy megvédjék magukat attól, hogy mások bármit is elvárjanak tőlük – mondja Patrícia.

Az is tény, hogy ma a legfiatalabb korosztály tagjai soha nem látott módon védik az énhatáraikat, nagyon erős bennük az önszeretet. Ennek megvannak az előnyei is, a köznyelv viszont már most rájuk süti a „narcisztikus” bélyeget – zárja gondolatait a szakpszichológus.

Fotó: Getty Images