Tudom, hogy hároméves korod óta lovagolsz. Ha röviden össze kellene foglalnod, mit mondanál, mit adtak neked a lovak?
Nagyon sok mindent. Pszichésen biztosan rengeteget segítettek a szüleim válását követő időkben. Könnyebben elfogadtam anyám új életét úgy, hogy ahova mentünk, ott lovak voltak. Komoly vonzerőt jelentett, hogy az akkori párja tanyán lakott, ahol sok ló volt, meg más állatok is. Szabadságot tanultam a lovaktól, türelmet, és amióta a suttogó módszerrel foglalkozom, még többet is. Az is nagyszerű dolog, ha az ember simán felül egy lóra és lovagol, de ha megtanul kommunikálni is vele, az figyelemre, elfogadásra oktatja. A ló olyan, mint egy tükör, mindent megmutat.
Láttam fotókon, hogy nyereg nélkül ülöd meg a lovat, és úgy ugratsz. Ezt is a tanyán tanultad?
Ott mi úgy éltünk, mint a kis indián gyerekek. Szabadon voltak engedve a lovak, mi fölpattantunk egynek a hátára, és szőrén megülve ellovagoltunk oda, ahova éppen mennünk kellett. Sokat ad, ha ilyen közelségben lehet élni állatokkal, különösen lovakkal, amelyekről bizonyított is, milyen jó hatással vannak a különböző pszichés problémákra. Nekem ott a sok szőrén lovaglástól alakult ki az az egyensúlyérzékem, ami mind a mai napig megvan. Ugratni is magunktól tanultunk meg. Hivatalosan sosem tanultam díjugratni, de harminc év lovastapasztalat után az ember valahogy ráérez.
És mi ez a suttogó módszer, amit az előbb említettél?
Először tiniként olvastam róla Monty Roberts életrajzi regényében. Az ő könyvéből kezdtem el az alapokat megtanulni, és az interneten akkor már elérhető videókból. Volt lehetőségem tesztelni az alapdolgokat, mégpedig a kazah vadlovak egyikén, amelyek ott a tanyán éltek, és teljesen vadak voltak, nem igazán engedtek a közelükbe senkit. Az egyiken leteszteltem a suttogó módszert, és sikerült. Akkor elkönyveltem, hogy a dolog működik. Aztán évekig nem történt semmi, mert először gimnáziumba jártam, utána meg a Színművészetire, és nem nagyon volt időm lovagolni. Később, amikor újrakezdtem, akkor jöttem rá, hogy ez nekem mennyire hiányzott. Akkor éppen nem volt hova járnom lovagolni, ezért döntöttem el, hogy szeretnék saját lovat.
Általában milyen ember az, akinek saját lova van?
Teljesen változó. Nehéz lenne néhány típusra leszűkíteni. Mindenesetre többen vannak köztük a nők, mint a férfiak. A kislányok is nagyobb örömmel jönnek lovagolni, a kisfiúkat valahogy nehezebb rávenni. Nekem óriási szerencsém van a férjemmel, mert ő sem tudott lovagolni, de a legnagyobb örömömre három év alatt megtanult. Ez azért szerencse, mert ezt nem lehet ráerőltetni senkire, vagy megtetszik neki, vagy nem. Hál’ istennek neki megtetszett, és ezért vettük meg a második lovunkat, Bombayt, hogy együtt mehessünk. Az első lovam, Táncos már tíz éve megvan. Igazán vele kezdtem el elsajátítani a suttogó módszert.
Szóval akkor mi ennek a lényege?
Az ember megtanulja, hogy egy ló hogyan kommunikál. Egyszerre egyszerű és bonyolult a dolog, mert a ló nagyon finom jelzéseket küld, és mindenre reagál. Nem mindegy például, hogy egyenes derékkal közelítesz-e hozzá, vagy görnyedten, hogy a szemébe nézel-e, vagy a hátára, mindennek jelentősége van. A ló ugyanis zsákmányállat, és a túlélés érdekében mindenre figyelnie kell, ilyen az ösztöne. Lezsák Levente lovaskaszkadőr és -tanár volt az, aki nekem az egészet megtanította. Ő a suttogó módszerrel érte el, hogy a lovai feltétlenül megbíznak benne, bármit megcsinálnak a kedvéért. Nekem is van már néhány tanítványom, akiknek ezt a módszert oktatom, de most kicsit vissza kellett fognom magam ezen a téren, mert annyi más elfoglaltságom lett hirtelen.
Például mik?
Próbálok a Szegedi Szabadtéri Színpadra, ahol az Ezeregyéjszaka meséiből Geszti Péter, Tasnádi István és Monori András írtak egy musicalt, ebben én alakítom Seherezádét, a mesélőt. Most forgatok egy vizsgafilmet, aztán lesz még a nyáron egy magyar és két amerikai film is, amiben szerepet kaptam. Eközben nagyban folynak a The Voice tehetségkutató műsor adásainak felvételei. A nagy kihívás ebben nekem az, hogy felelősséget kell vállalnom emberekért, én fogom őket tanítani, vezetni, segíteni. Ősszel kezdődnek az élő műsorok, amikben én képviselem majd a mentoráltjaimat. Szerencsére van már valamennyi tapasztalatom az oktatásban, volt, hogy gyerekeket tanítottam egy musicalstúdióban, és a lovastrénerkedés sem csak arról szól, hogy a lóval foglalkozom, hanem ilyenkor a gazdát is oktatom, miként viszonyuljon a lovához.
Nem félsz, hogy túlvállalod magad? Egyszer korábban azt nyilatkoztad, hogy harmincéves korodra majdnem kiégtél. Mi történt?
Lehet, hogy kicsit túloztam, de tényleg volt egy időszak, amikor úgy éreztem, muszáj valami mást csinálnom, ha nem akarom megutálni a szakmámat harmincéves koromra. Öt éve voltam akkor már társulatnál, és nagyon jókat játszhattam…
A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban…
Igen, de azt éreztem, kell egy kis levegő, mert nem tudok már örömmel bemenni a színházba. A váltás igazán jót tett, rájöttem, hogy én valójában így szeretek élni, ahogyan most élek. Nekem nincs szükségem arra, hogy havi harminc alkalommal játsszak, és nem érzem értelmetlennek az életem, ha nem vagyok színpadon. Rengeteg más dolog is érdekel. Például, ha bejön egy külföldi film, akkor ne kelljen a kötelezettségeim miatt nemet mondanom rá. Van, aki jobban szeret egy helyen lenni, nekem a szabadúszás vált be inkább.
Azt is nyilatkoztad, hogy nehéz volt megbarátkoznod a nőiességeddel.
Igen, nekem egészen konkrétan terápia kellett hozzá, hogy tudjak vele mit kezdeni. Szintén harmincéves korom környékén vált bennem erőssé az érzés, hogy valami nincs rendesen feldolgozva a gyerekkori traumáimat illetően. Akkor döntöttem úgy, hogy pszichoterápiára fogok járni. Ez négy éven át tartott, és megyek még ma is, csak már nem olyan sűrűn. Akkor kezdett el az önbizalmam és az önértékelésem helyreállni. Senki nem hitte el, hogy nekem bármi problémám lehet az önbizalmammal. Nem értették, hogy ez nem attól függ, az ember hogyan néz ki. Mert hogy belül mi van, és hogy kívül mi látszik, az két teljesen külön dolog. Nekem először belül kellett rendbe tennem magam, és onnantól kezdtem el élvezni
a nőiességemet.
Terápiára menni azért elég komoly elhatározás. Téged mi vitt rá?
Egészen konkrétan egy szakítás. Azért mentem el, hogy abból segítsenek kijönni. Aztán útközben jöttem rá, hogy itt egészen más, gyerekkorba visszanyúló problémák vannak, amikkel foglalkozni kell. Szerintem sokan vannak úgy vele, ahogy én voltam, hogy nem is tudják, hogy baj van. A terápiára ma már úgy gondolok, mint a testedzésre, amelynek során az ember a fizikumát tarja karban, csak épp itta pszichét eddzük.
Ha már a gyerekkor szóba került, te milyen nyelven szólaltál meg először?
Hú, nem is tudom. Anna eleinte görögül beszélt, aztán az oviban állt át a magyarra. De nekem semmi emlékem nincs…
Ma mennyire beszélsz görögül?
Nem annyira jól, mint szeretném. Nem gyakorlom eleget, anyuval is az alakult ki, hogy magyarul beszélünk. Egyedül a nagymamám beszélt hozzánk görögül, de én hülye kamaszként magyarul válaszolgattam neki.
Hülye kamasz voltál?
Abban az értelemben, hogy nem tanultam a nyelvet, egyébként nagyon jó fej kamasz voltam. Apu mindig dicsekszik, hogy nekünk nem volt semmiféle lázadó korszakunk, velünk nem volt semmi gond.
Azt szokták mondani, hogy te inkább édesapádra hasonlítasz, Anna pedig édesanyátokra. Szerinted ez igaz?
Ha megnézed a fiatalkori képeit, meglátod, hogy egy az egyben úgy nézek ki, mint apám, viselkedésben és vérmérsékletben is nagyon hasonlítok rá. Anna inkább anyura hasonlít, ő hirtelenebb, temperamentumosabb, de nem annyira, mint anyu, ő más szintet jelent.
Annával mindössze két év van közöttetek, és olvastam, hogy mindig jó testvérek voltatok. Egy ilyen szoros testvérkapcsolat esetén nem érzi az egyik fél árulásnak, hogy, mondjuk, a másik férjhez megy?
A mi esetünkben ez azért nem történt annyira korán, de azt nekem valóban fel kellett dolgoznom, hogy neki egyszer csak lett egy külön bandája, amiben én nem vagyok benne. Az komoly szembesülés volt, még akkor is, ha Karesszal, Anna kisfiával óriási szerelemben vagyok, élek-halok érte. Sokat is vagyunk együtt, Anna bármikor ránk bízhatja. Az első három évben a nővérem feladott érte mindent, hogy vele lehessen, ami meg is látszik Kareszon, fejlett, és egészséges az önbizalma.
Te pedig egy éve vagy férjnél. Milyen a házasélet?
Nagyon jó. Más minőség, mint ami előtte volt. Az nagy dolog, amikor egy másik emberre kimondod az igent.
És szerinted miért működik az egyik házasság, és miért nem a másik?
Nem vagyok még túl tapasztalt ebben a kérdésben, de úgy érzem, különösen fontos a házastársak között a kommunikáció. Nem szabad hagyni, hogy úgy teljenek el hetek vagy hónapok, hogy az ember nem tudja kimondani, ami benne van. A legrosszabb, ha a szőnyeg alá seperve maradnak a dolgok, mert akkor egy idő után nem is lehet érteni, miért nő a feszültség. Ez persze munkás dolog, mert a hétköznapok elsodorják az embert, de oda kell rá figyelni. A házasság sem működik magától.
A férjedről semmit nem találtam a neten.
És szeretnénk, ha ez így is maradna. Nem ismert ember, úgyhogy csak miattam lenne érdekes a médiának. A személyes dolgainkat szeretnénk megtartani magunknak.
Őszintén remélem, hogy sikerülni is fog. Megnéztem a közösségimédia-felületeidet, és azt kell mondanom, nem vagy különösebben aktív. Már majdnem abba is hagytam a keresést, amikor véletlenül rápillantottam a TikTokra…
Na, ott elkezdtem megmutatni az igazi arcomat.
Viccesek a videóid. Majdnem elhittem, hogy plasztikáztattad az arcodat…
Jó sokan elhitték. Én ilyen is vagyok, lökött meg infantilis, amit kevesen tudnak. De ez a The Voice-ból is ki fog derülni, mert szerintem képtelen leszek rendesen viselkedni. Az a nagyszerű a TikTokban, hogy viszonylag egyszerű saját tartalmat gyártani, nem kell hozzá különösebb technikai tudás.
A fényképezéshez viszont igen, merthogy te azt is műveled. A Mielőtt című albumodnak, amelyet színészkollégákról készítettél, milyen a fogadtatása?
Folyamatosan kapok felkéréseket, és az albumból készült kiállítás körbejár az országban. Az alapötlet az volt, hogy legyenek megörökítve a színpadra lépés előtti utolsó pillanatok, amikor a színész éppen két világ között van. Ilyenkor igyekeztem úgy jelen lenni, hogy minél kevésbé zavarjak. Volt, hogy nem is vették észre, hogy ott vagyok.
Milyen a fényképezési módszered?
Intuitív. Úgy fotózok, ahogy inspirál a másik, amit én látok benne, azt próbálom megmutatni. Egyébként a Nők Lapjának is fotóztam már címlapot, úgyhogy álltam a kamera mindkét oldalán, tudom, milyen érzés.
Remélem, nem rossz!
Nem, sőt, nagyon jó!
Fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Haberland-Isai Anita, Földi Fanni, smink: Hajdu Zsófi, haj: Radván Simon, ruha: Reserved, Zara, ékszerek: Parfois
